VISSZATÉRÉS

Szép napot kívánok mindenkinek :)

   Tudom jól, hogy lassan 10 hónapra tűntem el és nem írtam egy sort sem, de egyszerűen sehogy sem sikerült úgy leülnöm a gép elé, hogy én ezt most megírom.. Sajnálatos, de valahogy elment a kedvem az írástól, vagy éppen nem a megfelelő pillanatban akartam írni. Úgy egy hónapja kezdett visszajönni belém az élet, úgy, hogy le is üljek írni. Igaz, egy sort nem írtam még, de már járnak a fogas kerek az agyamban, hogy mivel is kéne folytatni a történetet.
   Ez a hétvége biztos azzal fog telni, hogy megcsinálom minden egyetemi dolgomat (kötelező irodalmak felkutatása és a jegyzetek gyöngybetűkkel való átírása), de az is a terveim közt van, hogy elolvasom a történetet, hogy tudjam hol is tartottam, mert bevallom, rengeteg dologra nem emlékszem.. Ez van.
   De a lényeg, hogy egy hónapon belül szeretnék új részt hozni és tényleg tartani magam az ígéretemhez, miszerint havonta egy résszel boldogítalak titeket :) Ha éppen úgy hozza az élet, akkor lehet több, de tényleg nem akarok ígérgetni, mert rosszul érzem magam, ha nem jön össze, mint most..
   Szóval, készüljetek a folytatásra :)

Harmadik díj~~~~~~~~~~

Sziasztok!!!

   Most nem egy új résszel jöttem, hanem egy örömhírrel, a blog megkapta HARMADIK díját :3 <3 Engem ez hatalmas örömmel tölt el, hiszen egyáltalán nem számítottam rá, hogy kapni fog ez a történet még egyszer, sőt kettőt XD (mert nem tartom olyan jónak, de minden író így van a saját művével XD). Annyira boldog vagyok, közben meg átkozom magam, amiért még mindig nincsen folytatás, de igyekszem gyerekek!!!!! Ezt a hetet letudom és komolyan mondom neki is állok a következő fejezetnek!!!!! (Külön megkérném Jász Hannát, hogy bombázzon üzenetekkel vasárnap után :') És a bombázást szó szerint értem!!! ><)
   Nem fecsegek tovább, csak válaszolgatok a kérdésekre, amit Kitty adott nekem ^_^ Nagyon szépen köszönöm a díjat és remélem többet nem adtok, mert nem érdemlem meg ><

Kérdések:

1. Hogyan gondolsz az írásra? Egy szórakoztató hobbi, vagy a jövődben akár az egyik bevételi forrásod is lehet?

   Egy hatalmas álom válna valóra, ha író lehetnék, de tudom, hogy ez sosem fog megvalósulni, hiszen egy író nem keres olyan jól, mint azt gondolják, plusz határidőre kell írni (vagy éppen nem), ami eléggé stresszes és nem azt a művet fogja kiadni kezei közül, amire vágyott. Én nem tartom magamat olyan jó írónak, mint azt állítjátok. Igen, vannak olyan írásaim, amikre én is büszke vagyok, de sosem leszek az, akinek a történeteit egyszer kiadják. Ez egy álom és így van rendjén. Én jobban örülök, hogy nektek írhatok és olvashatom a kommentjeiteket :)

2. Hogyan/miből merítesz ihletet?

   Sok helyről és sok mindenből XD Mondjuk azt, hogy az életből. Valamikor egy hétköznapi cselekvés ihlet meg, valamikor egy könyv egy bizonyos jelenete, egy film, egy zene, egy kép, egy mondat, ami éppen szembe jön velem :) Azt szerintem elmondtam néhol, hogy ezt a történetet egy manga ihlette meg, amit azóta sem találok xD

3. Van valamiféle kabalád, amiben hiszel, hogy segít a mindennapokban?

   Hát.. nem tudom, hogy kabalának mondhatom Hongbin mosolyát, de nekem az ad erőt minden egyes nap. Ő az én kis boldogságom. Akármilyen rossz hangulatom van, vagy éppen úgy érzem, hogy ennél már csak rosszabb lehet, csak magam elé képzelem a gyönyörű mosolyát és már érzem, hogy újra élek. Ha még a hangját is társítom a mosolyához, akkor meg végképp kikészülök és le se lehet lőni napokig. ^_^

(csakhogy kínozzam magam)

4. Melyik tantárgyakat szereted/szeretted a legjobban?

   Nekem a biológia állt mindig is közel a szívemhez, de szerintem ezt látjátok abból is, hogy NamJoon milyen tanár :'D De imádom az irodalmat is, meg a történelmet, nah meg a tesit, de itt meg is állok.

5. A jelenről vagy inkább a jövőről gondolkodsz többet?

   Leginkább a jövőn, vagy nem tudom mi számít annak :'D Ha az egy hét még nem számít bele, akkor a jelenen gondolkodom sokat, de fogalmazzunk úgy, mikor hogy.


6. Mi taszít/irritál a legjobban, ha olvasol egy fanfictiont? (pl. helyesírási hibák, a sztori elcsépeltsége...)?

   Hát engem sok minden irritál sajnos :')
   A helyesírás nagyon ki szokott akasztani. Nem is kiakaszt, hanem bántja a szememet. Ami a legjobban kiakaszt az egészben, ha nem tesz valaki a "hogy", "de", "mert" meg a többi kötőszó elé vesszőt. Ezek alap dolgok, hogy ott van előttük. Az, hogy van egy-két elgépelt szó, arra nem szólok, mert mindenkinél előfordul, de legalább arra figyeljünk oda, hogy bizonyos alap dolgok megmaradjanak és használjuk is. Nem dísznek van ez.
   Az, hogy elcsépelt a sztori, az még semmi, de ha valaki lopja a másik történetét, azért nagyon ki tudok akadni. Gyerekek, nem olyan nehéz kitalálni egy történetet. Én is merítek ötleteket máshonnan, vagy felhasználok egy-egy képet, mozzanatot, jelenetet, de a többit magam találom ki. Végtelen sok ötlet és történet vár megírásra, csak gondolkodni kéne egy kicsit. Ennyi az egész. Nem olyan nagy was ist das ez!!!
   A harmadik, ami nagyon nem szokott tetszeni, a túlzott erotika. Leginkább az, hogy minden második fejezet smut és arról szól, hogy kit, mikor, hol rakunk seggbe (már bocsánat a kifejezésért). Miért kell erről szólnia egy történetnek? Én utálom a smutot, vagyis nem nagyon szeretem írni. Mióta megírtam a ennek a blognak az első smut részét, azóta képtelen vagyok írni, vagyis nyögve-nyelősen hozom össze őket, de nem szeretem. Nem erről kell szólnia egy történetnek. Egy aprócska simogatás és puszi is bőven elég. Látjátok, hogy én is eddig csak két NamJin smutot írtam, és max lesz még egy, de még az sem biztos, hogy megírom, mert nem akarom, hogy csak ezért olvassanak az emberek. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy vannak, akik igénytelenül írják meg ezeket. Erről most nem akarok sokat papolni, de szerintem mindenki tudja mire gondolok. Ha valamit nem tudunk, olvassunk utána, vagy kérdezzünk meg írókat, akik már írtak és biztos vagyok benne, hogy nem fogják leharapni a fejeteket érte. Tessék nyugodtan kérdezni.

7.  Vissza szoktad olvasni azt, amit te írsz (nem arra gondolok, amikor átnézed a helyesírási hibákat)?

   Ohhhh hát persze, és nagyon jókat szoktam nevetni, mikor meglátom, hogy mit is írtam régen. Olyan vicces szokott lenni, na meg kritizálom magamat, amiért ilyet írtam.

8. Inkább írsz egy olyan párossal, akikre nem igazán illik a karakterjellem, de ők a kedvenceid, vagy inkább egy olyannal, akik nem annyira tartoznak a favoritjaid közé, de rájuk tökéletesen illenek a kigondolt személyiségek?

   Általában úgy szoktam írni, hogy kigondolom a sztorit és csak utána keresek párost hozzá, de volt, hogy előbb volt meg a páros, mint a történet. Ha valaki megkért, hogy írjak egy bizonyos párossal, akkor ahhoz igazítottam a történetemet.

9. Saját tapasztalatokat/eseményeket is szoktál alapul venni egy-egy sztorihoz?

   Persze. Rengeteg történetemben van elrejtve olyan jelenet, ami velem történt meg, vagy ismerőseimmel, így mondhatjuk, hogy rengeteg jelenetet kaptok az életemből, csak nem tudjátok mik is azok ;)

10. Kik a kedvenc párosításaid?

   Ez komoly??? XDDD Sok van :'))))) De akkor elkezdem írni bandánként, mert úgy könnyebb ;)
   BTS: NamJin (ez alap), JinKook, NamKook, NamJinKook (jó ez trió, de ez is itt van), VKook, VHope, SugaMin, SugaKook, SugaJin.
   EXO: KrisHo, FanXing, SuChen, KrisHun, SeKai, XiuChen, KrisYeol, ChanChen, ChanHo, HunHan, SeBaek, SeXing, KrisHan, KaiLu, KaiLay, ChanHun
   GOT7: 2Jae
   HISTORY: KyungJeong, SiKyun, KyunHo
   KNK: InJun
   NCT: TaeTen, MarkYong
   SHINEE: OnTae, JongKey, 2Min
   SUPER JUNIOR: TeukChul, EunHae
   VIXX: LeoBin, HyukBin, Neo, Keo, Lavi

Itten van a vége, fuss el véle ^_^ Ne haragudj Kitty, de piszok lusta vagyok megjelölgetni embereket és már mindenkinek adtam díjat, akinek akartam >< <3 Remélem nem haragszol!!! <3

HELYZETJELENTÉS

   Nem gondoltam, hogy írni fogok ilyet, de nem szeretném, hogy feleslegesen várjatok és állandóan azt írjam "nemsokára lesz", mert ettől nagyon rosszul érzem magam..

De gyorsan most megnyugtatok mindenkit!!!

Először is.

LESZ FOLYTATÁS!

Ez egy ideiglenes állapot. Most lett vége a vizsgaidőszakomnak, ezt gondolom sokat érzékeltétek, meg ugye félév, meg a többi dolog. Én a vizsgák miatt nem írtam, mert ez a történet megérdemel egy teljes napot, hogy csak vele foglalkozzak. Sosem szerettem úgy írni ezt a történetet, hogy félbehagyom és másnap folytatom.. Úgy sosem jött össze semmi..

Másodszor.

Fejben már a részek megvannak, csak most nehezen rázódom vissza ehhez a történethez. Imádom, ezt a sztorimat, a legelső önálló hosszú "regényem", szóval a szívemhez nőtt. ABBAHAGYNI NEM FOGOM, mármint amikor vége lesz akkor vége lesz, de az még odébb van ;)

Harmadszor.

Nem tudom milyen hosszú idő lesz ez, de megpróbálok mihamarabb visszarázódni, csak beteg is vagyok, meg második félév mindjárt kezdődik, meg a munka, szóval sok minden, de megpróbálok minél előbb hozni egy részt. Ha nem is olyan hosszút, mint eddig, de valami lesz!

Negyedszer.

Nyugodtan zaklassatok! Komolyan! Bármi kérdés, óhaj-sóhaj, írjatok és amint tudok válaszolok ^_^ Senkinek nem harapom le a fejét ^_^

Ötödször.

Remélem nem haragszotok. Én sem örülök ennek, de... Úgy éreztem inkább kiírom, minthogy mindig visszaírok, minden kis kommentre, hogy nemsokára jön... Ilyenkor olyan rosszul éreztem magam..

A lényeg, hogy visszatérek és akkor kiengesztellek titeket az eseményekkel ;) Lesz itt minden ;)

Hatodszor.

Nagyon köszönöm, hogy olvastok és a rendszeres kommentelőknek meg nagyon hálás vagyok. 29000 a blog nézettsége, ami nektek köszönhető ^_^ Nem hittem, hogy valaha ennyi lesz ^^ Annak meg igazán örülök, hogy 13-an vagytok rendszeres olvasók (feliratkozva), ami nagyon megdobogtatja a szívemet.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN!!!!!

31.fejezet

   Másnap reggel mikor felébredtem és megpillantottam magam mellett a telefonomat, felidéződött bennem a tegnap éjszaka, hogy mégis mi a fenét műveltünk párommal és vigyorogni kezdtem, mint a tejbe tök. Annyira boldog voltam és nem is tudtam pontosan az okát, hogy miért, de egyszerűen olyan jól esett a lelkemnek, hogy Jin olyan dologra kért meg, ami még számomra teljesen új volt. Jó, azért nekem is megfordult már párszor a fejemben, amikor Minhie-vel együtt voltunk, de sosem vetettem fel, hogy telefonon keresztül szeretkezzünk. Valamiért az nem volt nekünk való, de most Jin-nel.. egyszerűen csodás volt. Úgy éreztem magam, mintha minden kicseréltek volna, egy teljesen új ember született belőlem az éjjel és ez nagyon jól esett.
   A délelőtt ugyan úgy indult, mint eddig. Hyuna-val megreggeliztünk, kivételesen az ő szobáját raktuk rendbe, kicsit kiválogattuk azokat a ruháit, amik esetleg kicsik már rá vagy nem kell neki és feltérképeztük, hogy mi is hiányzik innen. Kislányom hirtelen ötlettől vezérelve felvetette, hogy fessük ki a szobáját, mert nem valami lányos színekkel volt megáldva, hiszen ebben a szobában eddig csak JungKook aludt, amikor Jin-nél tartózkodott. Mivel nem akartam párom engedélye nélkül bármilyen változtatást is végezni a lakásán, így elővettem a telefonomat, hogy megkérdezzem, de lányom szépen kikapta a kezemből és már tárcsázta is oppa-ja számát. Csak csóváltam a fejemet mosolyogva, majd elővettem a gépemet, hogy megnézzem az esetleges beérkező üzeneteimet, amik az iskolától jöhettek, de nem tartottam volna meglepetésnek, ha HoSeok-tól és SeoYun-tól nem várt volna egy-egy e-mail. Végig pásztáztam mindegyiket, majd SeoYun-nak vissza is írtam, mert az osztálytalálkozóval kapcsolatban érdeklődött, hogy elmegyek-e.

   "Címzett: Jeong SeoYun
    Feladó: Kim NamJoon
    Tárgy: Osztálytalálkozó

    Szia SeoYun,
    Igen, megkaptam az üzenetet, csak még nem volt időm rá válaszolni, de mindenképpen menni fogok rá. Hyuna-t nem viszem, mert úgy érzem ez nem neki való, meg szegény nem tudna mit csinálni, miközben mi beszélgetünk. Majd valakit megkérek, hogy vigyázzon rá. HoSeok is biztosan jön, de szerintem egyedül. Eléggé kicsi még a kislánya és biztos, hogy YunSeo otthon marad vele.
   Amúgy eddig nagyon jól telt a nyár, talán most érzem azt, hogy tényleg kipihentem magamat, csak kár, hogy nemsokára vége. Olyan gyorsan elillant ez a két hónap. Neked, hogy telt a nyár?

   18. 08. 08."

   Elküldtem az e-mail-t, majd a többinek is nekiálltam, közben hallgattam, ahogy kislányom lelkesen beszélget párommal néhány méterrel arrébb.
   - És arra gondoltam, hogy kifesthetnénk a szobámat - mondta hatalmas mosollyal arcán és közeledett felém, majd leült a mellettem lévő székre. - Hát még nem tudom, de olyan színűre gondoltam, mint a cseresznyevirág szirmai. Az annyira gyönyörű - hangjából kicsengett, hogy mennyire is imádja azt a színt és ha tehetné, csak olyan ruhákat venne fel. - És még az is.. Komolyan?? Tényleg megengeded Jin oppa?? - virult fel arca úgy, mint még soha talán. A szemei csillogtak, akár az égen lévő csillagok és olyan fajta boldogság sugárzott felőle, mint aki most kapta volna meg a világ leggyönyörűbb ajándékát. - Köszönöm Jin oppa!! Te vagy a legjobb! Igen-igen, tud róla. Aha, itt van. Dolgozik.. - húzta el száját.
   - Nem dolgozom, csak megnéztem az üzeneteimet - javítottam ki lányomat.
   - Akkor miért van megnyitva egy üzenet az igazgatótól? - kérdezte mindent tudóan, én pedig csak lemondóan sóhajtottam egyet és hagytam, hogy tovább beszélgessenek. Gyorsan elolvastam, amit az igazgató küldött, majd bezártam minden oldalt és lecsuktam a gépet. Kislányom még mindig lelkesen beszélgetett párommal, éppen azt vitatták meg, hogy még át is lehetne rendezni a szobát, hogy kényelmesebben férjen el Hyuna, de ezt csak akkor akarta, ha Jin is itt lesz.
   - Mikor fogsz hazajönni oppa? - kérdezte szomorúan kislányom. - Lehet, hogy csak három nap telt el, de már nagyon hiányzol. A Papának is hiányzol, csak nem akarja hangosan kimondani, mert nem szeretné, ha szomorú lennék emiatt, de nagyon szeretnénk ha visszajönnél. De nem akarok önző lenni, mert a nagymamáddal vagy, aki fontos neked, szóval.. - lehetett hallani hangján, hogy komolyan gondol minden egyes szót, tudatosan mondta őket, de mégis eltörött a mécses. Lassan kezdtek folyni könnyei és behúztam ölembe.
   - Ne sírj Kincsem - öleltem magamhoz lányomat, amint haját simogattam és próbáltam nyugtatni. Kezében még mindig ott volt a telefon és a füle mellett tartotta. Jin biztos beszélt hozzá, próbálta nyugtatni.
   - Nagyon hiányzol Jin oppa - sírt kislányom, majd arcát belefúrta mellkasomba és lassan engedte el telefonomat, amit elvettem tőle. Szorosan öleltem kislányomat és a fülemhez emeltem a telefont.
   - Szia - köszöntem bele.
   - Szia.. Sajnálom.. Nem hittem, hogy ennyire rossz ötlet lesz ez az utazás.. Nem gondoltam, hogy Hyuna ennyire..
   - Jin - szakítottam félbe barátomat. - Nem a te hibád. Viszont sejtem, hogy miért sír - simogattam Hyuna hátát.
   - Miért?
   - Egy.. - kezdtem bele, de meg is akadtam, amint megéreztem ahogy kislány teste elernyedt és halk szuszogására lettem figyelmes. - Egy pillanat és elmondom, csak Hyuna közben elaludt. Gyorsan lefektetem és mondom, jó?
   - Persze, nyugodtan - mondta és letettem a telefont az asztalra, majd a karjaimba véve lányomat indultam el vele szobája felé és befektettem ágyába. Betakartam, letöröltem könnyeit és egy csókot nyomtam arcára, hagytam el a szobát és vettem fülemhez a telefont.
   - Itt vagyok - ültem le a kanapéra.
   - Én is.. - mondta szomorúan.
   - Édes, ne legyél szomorú.
   - Mégis hogy ne legyek szomorú, ha tudom, hogy a kislányom miattam sír otthon és nem tudom megvigasztalni sehogy sem? - akadt ki egyből és érzetem, hogy ő is közel áll a síráshoz. Ha Hyuna-ról volt szó, akkor könnyen elérzékenyült és magára vett mindent, még ha nem is kellett volna.
   - Nyugodj meg Jin - szóltam lágyan. - Nem a te hibád, hogy Hyuna sír. Ő még kicsi ahhoz, hogy felfogja az egészet.
   - Ezt mégis hogy érted?
   - Hyuna azért sírt, mert egy szintre emelt téged Minhie-vel - válaszoltam meg kérdését.
   - Mármint..
   - Úgy tekint fel rád, mintha az édesanyja lennél. Olyan személy lettél számára, akire alig emlékszik, aki nélkül fel kellett nőnie és mióta belekerültél az életébe, úgy érzi, visszakapta azt a személyt, akit elveszített. Amikor.. amikor még Minhie élt és megszületett Hyuna, egy percre se hagyta magára. Amíg csak tehette mellette volt, nagy ritkán volt, hogy másnak engedte át a felügyelést, mert annyira ragaszkodott hozzá és ez, megmaradt Hyuna-ban, annak ellenére, hogy még az arcára se emlékszik, csupán a hangjára és az érintéseire. Azért sírta el magát, mert fél, hogy ugyan úgy el fog veszíteni téged, mint az anyját, de tudjuk, hogy ez képtelenség, de ő még ezt nem tudja feldolgozni. Nagyon ragaszkodó, ahogy én is. Ezért is próbál mindig a közeledben lenni és próbálja azt, hogy neked is jó legyen, mert fél, hogy a ragaszkodásával elüldöz téged, amit nem szeretne - válaszoltam meg párom minden kérdését és visszagondoltam arra a napra, amikor először láttam kislányomat így sírni az anyja után. Mindössze öt éves volt, mégis fejlettebben gondolkodott, mint a vele egyidősek. Megfogadtam, hogy mindent elkövetek, hogy soha többé ne lássam úgy sírni, mint akkor, de nem tudtam betartani a magamnak tett ígéretet. Vártam, hogy Jin mondjon valamit, de csupán a némaság fogadott. Féltem, hogy megszakadt a vonal, vagy valami baja van, de mikor meghallottam halk szipogását kissé megnyugodtam.
   - És pont ilyenkor nem tudom megölelni..?! - tört fel belőle egy kisebb sírás.
   - Jin..
   - Nem tudom, hogyan is viszonozhatnám ezt a csodálatos gondolatát Hyuna-nak, hogy egy idegent úgy kezel, mintha az anyja lenne. Nagyon szeretem azt a kislányt - mondta sírva az egészet.
   - Ő is szeret téged - mondtam mosolyogva. - Képzeld el, hogy most éppen hatalmas mosollyal az arcán rohan feléd és megölel.
   - Jobb lenne élőben átélni - szipogott, ahogy könnyeit eltüntette arcáról. - Nam én.. - tartott egy kis szünetet. - Várj egy pillanatot - mondta és kicsit arrébb tette a telefont, hogy tudjon beszélni. - Persze. Egy pillanat és megyek! - kiáltotta, majd visszatette a telefont füléhez. - Nam, az a helyzet..
   - Menned kell - mosolyogtam.
   - Igen..
   - Menjél nyugodtan. A nagyiddal vagy, szóval vele foglalkozz. Hyuna miatt meg ne aggódj. Kialussza magát aztán már semmi baja nem lesz. Hatalmas mosollyal fog a reptéren várni - vigyorogtam nagyban.
   - Már alig várom, hogy viszont lássalak titeket. Szeretlek NamJoon - suttogta.
   - Én is szeretlek SeokJin.
   - Majd azért este írjál, hogy is van Hyuna, meg sikerült-e festéket venni.
   - Mindenképpen.
   - Akkor.. szia.
   - Szia - suttogtam és mind a ketten bontottuk a vonalat. A telefont a dohányzóasztalra tettem, majd nekikezdtem az ebédnek. Halkan bekapcsolom a rádiót, hogy ne síri csend honoljon a lakáson, mert egyszerűen azt nem bírtam. A csend volt az egyetlen dolog, amit nem nagyon tűrtem meg magam körül. Borzalmas volt az, amikor a semmit hallod, a percek éveknek tűnnek, egyáltalán nem telik az idő. A zene volt az egyetlen egy dolog, amit képes voltam tanulás, majd a dolgozat javítások mellett elviselni. Sosem tudtam a némaságot megtűrni magam körül, ezért is jöttem rá, ha egy külső zajt hallgatok, azt automatikusan kivonja figyelméből az agyam, miközben az adott anyagra vagy feladatra koncentráltam, Háttérzajnak megfelelt és néha kellett egy kis szünet és ilyenkor jól esett, hogy ellepte elmémet, kikapcsolta agyamat és úgy érzem megváltozik a világ körülöttem.
   Az ebéd lassacskán elkészült, bár ha az én konyhaművészetemről beszélünk, akkor csoda, ha egyáltalán elkészült valami, mert eléggé híres voltam arról, hogy semmit sem tudtam rendesen csinálni. Annyira analfabéta voltam a konyhában, hogy Minhie-nek kellett megmutatnia, hogyan is kell felvágni a hagymát, mert - nem én lennék - a kés vágó részét magam felé fordítva akartam vágni, de természetesen nem ment. Eléggé kikészítettem Minhie-t ezzel a cselekedetemmel, de ő elfogadott olyannak, amilyen voltam és próbált segíteni. Ezért is tudok már úgy főzni, hogy ne égessem fel a házat. Mondjuk.. ez múltkor nem jött össze, ha visszagondolok a lakásomra, ami azért égett fel, mert a gáztűzhelyt bekapcsolva hagytam és a közelében volt egy rongy. De ez már történelem.
   Lekapcsoltam mindent, már készültem, hogy elkezdek teríteni, amikor is megszólalt a telefonom, de nem a megszokott csengőhangok dallamán. Mindenki, aki fontos volt számomra, más és más dallal különböztettem meg, így tudtam ki keresett éppen, de ez most egyik sem volt, innen tudtam, hogy ismeretlen szám lesz, vagy olyan, aki nem olyan fontos. Odasétáltam telefonomhoz, nehogy felébressze Hyuna-t és a fülemhez emeltem.
   - Tessék! Kim NamJoon - szóltam bele egyből és visszalépdeltem a konyhába, hogy elpakoljak magam után.
   - NamJoon oppa! - hallottam meg egy csilingelő kislány hangját a vonal másik végéről. - Itt Luna beszél. Tudod. Te voltál az, aki ellátta a sérülésemet - mondta hatalmas lelkesedéssel és egyből felidéződött bennem az a nap, amikor kezeim között tartottam életét. Soha többé nem akarok átélni még egy olyan napot, mint az. Borzalmas volt, de egyben örültem, hogy én lehettem az életmentője és most hallhattam hangját.
   - Szia Luna - köszöntem bele mosolyogva. - Hogy vagy? - kérdeztem hogy létéről, mert mióta történt a baleset nem hallottam felőle.
   - Jól vagyok oppa. Tegnap fel akartalak hívni, hogy vagyok, csak anya nem találta a telefonszámodat. De már meglett és ez volt az első dolgom, ahogy bejött. Képzeld oppa! Ma fognak kiengedni a kórházból! Már annyira haza akarok menni! Hiányzik Yoyo.
   - Ki az a Yoyo?
   - A kiskutyám. A szülinapomra kaptam. Még nagyon kicsi és mindig az én ágyamban alszik. Anya mondta, hogy esténként sír és kaparja az ajtómat, mert be akar menni hozzám. Biztos hiányzom neki.
   - De ma már láthatod. Biztosan örülni fog neked, amikor meglát az ajtóban.
   - Biztos így lesz. Yoyo nagyon aranyos.
   - Elhiszem - vigyorogtam. - Szépen begyógyult a sebed?
   - Igen. Nagyon ügyes volt a doktor bácsi. Már alig látszik. Nagyon szép lett. Mintha meg se történt volna.
   - Ennek örülök.
   - Veled minden rendben van oppa? - hangzott el a kérdés.
   - Igen Luna. Köszönöm, hogy kérdezed. Jól vagyok. Éppen a kislányommal fogunk elmenni vásárolni, mert ki szeretné festeni a szobáját, majd veszünk neki néhány ruhát.
   - Jaj de jó neki - hallatszott a nyafogás, amin muszáj volt kuncognom. - Én is szeretnék vásárolni.
   - Biztos el fogtok menni anyával.
   - Remélem.
   - Luna, nem kell készülődnöd? - kérdeztem rá, mert nem szeretném, ha miattam nem tudnának időben elindulni.
   - De - mondta jó hangosan.
   - Akkor menjél szépen öltözni - mosolyogtam nagyban.
   - Rendben. Majd még hívlak oppa. Szia.
   - Szia Luna. Várni fogom a hívásodat - köszöntem el tőle és letettük a telefont. Vigyorogva tettem a pultra a készüléket és elkezdtem magam után rendet tenni, ami természetesen hozzátartozik a főzéshez. Az elkészült ételeket a tűzhelyen hagyjam, hogy ha esetleg kihűlnek akkor megmelegíthessem őket, addig a többi dolgot, amire nem volt szükségem elmosogattam és most már csillogott-villogott a konyha, mintha hozzá se nyúltak volna. Amint ezekkel elkészültem, megterítettem az asztalt, kitettem az ételeket rá, az órára pillantottam és már javában elmúlt kettő óra, így elindultam kislányom szobája felé, hogy felébresszem. Nem szeretném, ha felborulna az életritmusa, és hogy éjjel ne tudjon aludni egy percet sem. Már majdnem odaértem mikor kinyílt az ajtó és kilépett rajta egy álmos szemű kislány. Mosolyogva guggoltam le, ő pedig csak jött egyenesen be karjaim közé és bújt hozzám. Arcára nyomtam egy aprócska puszit és felvetve az ebéd ötletét bólogatott, és az asztalhoz vittem. Egymás mellett ültünk, nagyban lapátolta magába az ételeket. Jó volt látni, hogy ilyen jó étvággyal eszik, ez nagyon boldoggá tett.
   - Arra gondoltam, hogy ebéd után elmehetnénk megvenni a festéket, hogy kifessük a szobádat és elmehetnénk vásárolni is, hogy ne csak ruhád legyen. Mit szólsz? - vetettem fel mosolyogva az ötletet kislányomnak.
   - Jó! Menjünk! - mondta hatalmas vigyorral az arcán, amiből sugárzott a boldogság és az életvidámság. Ahogy ránéztem, tudtam, hogy valamennyire elfelejtette azt a beszélgetést, amelyet Jin-nel folytatott és sikerült tovább lépnie.
   - Akkor, amint befejezted, vedd fel a legszebb ruhácskádat és miután elpakoltam indulunk is, rendben?
   - Rendben - hangzott a válasz és már be is fejezte az ebédjét. Sietve rohant a szobájába, hogy kiválaszthassa a megfelelő ruhát a mai napra, én pedig befejezve az evést, kezdtem elpakolni, hogy minél előbb indulhassunk. Amint mindent elpakoltam és megláttam kislányomat a tündéri kis ruhácskájában, én is siettem, hogy elkészüljek és indulhassunk végre. Magamra kaptam egy viszonylag tiszta felsőt és farmert, majd kezén fogva Hyuna-t neki is vágtunk az utunknak.
   Az úton kislányom végig vigyorgott, mint a vadalma, le se lehetett lőni, állandóan járt a szája, de ez boldoggá tett, mert végre láthattam életvidám kis arcocskáját. Ez a délelőtt kissé rosszul indult, de a napot nem ronthatja el, főleg, ha olyan gyönyörűen süt a Nap, mint most. Gyönyörű időnk volt, kellemesen fújt a szél, így nem volt az a rekkenő nagy hőség és mivel gondoltuk egy kis séta belefér a napunkba - hiszen rohantunk sehova se -, így a legközelebbi bevásárló központba gyalogosan jutottunk el.
   Alig, hogy tettünk két métert Hyuna már húzott is be az egyik üzletbe, amit kiszemelt magának. Jártuk a sorokat, minden egyes ruhánál meg kellett állnunk, ami megtetszett neki és ha valami nagyon a szívéhez nőtt azt meg kellett fognom, hogy majd felpróbálhassa. Rengeteg ruhát nézett meg, a kezem tele volt velük, szinte a padlót sem láttam, akkor kupacot nyomott hozzám, de csak mosolyogva követtem és teljesítettem minden kívánságát. Amint megfelelő ruhamennyiség volt kezeim között, akkor megcéloztuk a próbafülkéket, hogy felpróbálhassa mindegyiket. Minden egyes darabot felvett és kijött megmutatni. Kisebb műsort kaptam és ez emlékeztetett arra az időszakra, amikor Minhie-vel voltunk így vásárolni, még az egyetemi években. Egy csomó időt töltöttem itt, de mikor megláttam gyönyörű kékes-szürkés ruhájában elállt a lélegzetem. Pont olyan gyönyörű volt, mint néhány évvel később az esküvőnkön, amikor is a fogadáson azt a ruhát viselte, amit kiválasztottunk. Ledöbbentettem, hogy emlékeztem rá, de ki ne emlékezne arra a pillanatra, amikor a szerelmét a leggyönyörűbbnek látta?! Melegséggel töltött el ez az emlék és csak akkor zökkentem ki, amikor Hyuna meglóbálta arcom előtt kezét, hogy figyeljek rá végre. Mosolyogva figyeltem tovább, ahogy szebbnél szebb ruhákban jelenik meg és mindegyikben gyönyörű volt. Pont úgy nézett ki, mint az édesanyja. Két gyönyörű nővel áldott meg az élet, és lehet, hogy egyikőjüket elveszítettem, de a másikban benne él. Hyuna pontosan olyan nővé fog válni, mint Minhie. A leggyönyörűbb lesz az egész világon.
   - Papa! Te nem is figyelsz rám! - hallottam meg hirtelen hangját.
   - Ne haragudj Kincsem! Mondtál valamit? - kérdeztem mosolyogva, ahogy felé fordultam.
   - Min gondolkodsz ennyire? - kérdezte kíváncsian.
   - Azon, hogy milyen gyönyörű is vagy ebben a ruhában - vigyorogtam rá és jó szorosan magamhoz öleltem, majd hagytam, hogy folytassa a próbálgatást.
   Nem csak ruhákat vettünk neki, hanem farmert, pólót meg a többi dolgot, amire csak szüksége lehet a következő hónapokban. Miután mindent felpróbált és eldöntöttük, mit is veszünk meg, a pénztárhoz mentünk, hogy kifizessem a ruhákat. Ahogy ott álltunk és a lány a ruhák árát ütötte be, feltűnt, hogy egy idő után nem mert rám nézni és eléggé félénken szólalt meg. Furcsálltam az egészet, de nem szenteltem neki nagyobb figyelmet, majd megfogtam a szatyrokat, mikor fizettünk Hyuna-val és elhagytuk az üzletet. Kiértünk az üzletből egyből egy ismerős arcba futottunk bele. Mindhármunk, jobban mondva négyünk arcára egy hatalmas mosoly került és kislányom volt az első, aki hangot is adott az egésznek.
   - HoSeok oppa! - rohant egyből oda az említetthez és a nyakába vetette magát, engem meg hátrahagyva a sok ruhával, amit vettünk neki. Mosolyogva sétáltam oda a kis családhoz és öleltem magamhoz barátom párját.
   - Szia YunSeo - köszöntem, majd a babakocsihoz mentem és a benne éppen alvó JiMin-re tekintettem. - Még hihetetlenül édes -vigyorogtam barátomra.
   - Az én génjeimet örökölte! Mégis mit vársz? - vigyorgott rám és jött oda hozzám, hogy megöleljen.
   - Te narancssárgára festetted a hajadat? - csodálkoztam el, mielőtt még megölelt volna.
   - Nem mondtam neked? - kérdezte döbbenten és mikor megráztam a fejemet egy o betűt formált szájával. - Akkor, nézd befestettem a hajamat - mutatta vigyorogva művét. - Kellett egy kis újítás már - vonta meg vállát.

   - Néha nem árt, de ez jól néz ki. Vásárolni jöttetek?
   - Nem, csak úgy nézelődni. Gondoltuk sétálunk egyet JiMin-nel, de láthatod, hogy a kisasszony szépen bealudt - mondta mosolyogva.
   - Igen, azt látom.
   - Gondolom ti vásároltok, ahogy elnézlek barátom - biccentett fejével a szatyrokra.
   - Igen - vigyorogtam. - Hyuna-nak vettünk néhány dolgot, meg mindjárt megyünk a festék boltba is, mert ki szeretné festeni a szobáját.
   - Drágám, mi nem akarjuk kifesteni a konyhát? - szólalt meg YunSeo. - Már eléggé lekopott az a szín és kéne valami élénkebb.
   - Jó ötlet, Édesem. Akkor úgy tűnik egy felé visz minket az út - mosolygott rám HoSeok.
   - Ez jó hír.
   - Képzeld oppa, a Papára rá akart mászni az egyik néni a boltban - mesélte Hyuna én pedig értetlenül néztem rá.
   - Mégis ki akart rám mászni Hyuna?
   - Amikor fizettünk a pénztárnál. A néni úgy nézett téged, mintha fel akart volna falni. De én nagyon csúnyán ránéztem, és eltátogtam neki, hogy van neked valakid, szóval semmi esélye nincsen nálad - mondta halál komoly arckifejezéssel lányom nekem meg csak még nagyobbak lettek szemeim.
   - Így már értem miért nem mert rám nézni se - tört ki belőlem a nevetés végül.
   - Nem semmi kislányod van haver - veregetett vállon barátom.
   - Nekem mondod? Mostantól Hyuna-val megyek mindenhova, hogy ne másszanak rám - nevettem és törölgettem a könnyeimet, majd elindultunk a festékbolt felé.
   - Jin-t merre hagytátok? - szólalt meg HoSeok, amikor a boltban a festékeket nézegettük.
   - A nagymamájánál van két hétig. Három nappal ezelőtt utazott el és az osztálytalálkozó előtti napokban fog hazaérni - mondtam, ahogy leemeltem egy festéket, hogy jobban megnézhessem a színét.
   - Az szép - bólogatott nagyban. - És hogy bírod?
   - Jól, mondjuk - húztam el számat. - Ő volt az, aki nem bírta sokáig nélkülem - vigyorogtam el, ahogy a tegnap estére visszagondoltam.
   - Hűha! Mit műveltetek?
   - Semmit - csóváltam a fejemet még mindig vigyorogva. - Hyuna nem bírja sajnos - komorodtam el egyből.
   - Miért?
   - Úgy tekint Jin-re, mintha az anyja lenne. Tedd jó helyre a mondatot - jegyeztem meg gyorsan. - Annyira kötődik hozzá, mintha Minhie lenne az. Ma délelőtt nagyon kiborult. Rettenetesen hiányzik neki Jin. Szerintem úgy érzi, mintha visszakapta volna az anyját, Jin személyében, és fél, hogy elveszíti. De ugye ez nem fog megtörténni, csak még nem tudja feldolgozni a dolgokat, vagyis nem úgy gondolkodik, mint mi. Jin-nek is hiányzik Hyuna és ő is kiakadt, mikor meghallotta Hyuna-t sírni. De úgy látom, hogy most jól van, szóval a következő napok már simábban fognak menni.
   - Akkor ez volt a holtpontja Hyuna-nak.
   - Mondhatjuk - néztem barátomra. - Még gyerek és nagyon fontos neki, hogy legyen valaki mellette. Nem tudom mi lenne most, ha nem lenne Jin velünk. Talán többször mondogatná, hogy keressek valakit magam mellé, vagy éppen ő lépne akcióba, hogy szerezzen valakit.
   - Azért nem olyan elvetemült ő, NamJoon.
   - Nem tudhatod mire is képes egy gyerek, ha a szüleiről van szó. Meg..
   - Papa! Nézd! - jött oda hozzám és egy doboz festéket tartott a kezében. - Ilyet szeretnék - nyomta az orrom alá és elvettem tőle a dobozt, hogy megnézhessem a színt, amit választott. - Pont olyan, amit megálmodtam! - mondta hatalmas lelkesedéssel. Pontosan olyan volt a színe, mint a cseresznyevirágnak és el tudtam képzelni a szobájában.
   - Biztos, hogy ilyet szeretnél? Mert ha lefestjük és nem tetszik, akkor már nem tudunk mit kezdeni vele - világosítottam fel kislányomat, nehogy még az utolsó percben meggondolja magát.
   - Biztos. Annyira gyönyörű. Ilyet szeretnék - mondta hatalmas mosollyal arcán.
   - Rendben. Akkor összeszedjük, hogy pontosan mennyi is kell belőle és fizetünk.
   - Köszönöm - ölelt meg egyből, ahol ért éppen.
   - Szívesen Kincsem - nyomtam egy csókot hajába, majd amint sikerült a megfelelő mennyiségű festéket összeszedni, kifizettem. Megvártuk, hogy HoSeok-ék is megvegyék a festéket, majd közösen indultunk kifelé a központból. Mosolyogva indultunk meg az egyik irányba, végig beszélgettünk, egészen addig, míg el nem váltak útjaink. Elköszöntünk barátainktól, majd hazafelé vettük az irányt. Hyuna kezét fogtam, míg a másikban a szatyrokat és a festéket. Arcán levakarhatatlan mosoly terült el, csillogó szemekkel nézett rám és elmondta, hogy mennyire is köszöni a ruhákat és a festéket is. Minden egyes mondat után hangoztatta, hogy én vagyok a legjobb apuka a világon, és erre a tömérdek cukiságra, csak mosollyal tudtam válaszolni, mert meghatott, hogy így gondolta. Mondjuk ezt már párszor elmondta, de ahogy most, úgy még talán soha. Nem tartom magamat a legjobb apának a világon, de igyekszem, hogy minden kívánságát teljesítsem egyetlen gyermekemnek, hogy boldog legyen és csak gyönyörű mosolyát láthassam.
   Lassan hazaérkeztünk, Hyuna ruháit elhelyeztük a szekrényben, meg alaposan kitakarítottunk, hogy ha majd nekiállunk a festésnek ezzel ne kelljen annyit bajlódni, bár még nem terveztük el, hogy mikor is festünk. Egy biztos helyre tettem a festékeket, hogy megtaláljuk, amit szükségünk lesz rá. Amint ezekkel megvoltunk kislányommal elterültünk a kanapén és kedvenc sorozatát néztük, mert más ötletünk nagyon nem volt, hogy mit is csinálhatnánk így este hétkor, mert ennyire elszaladt az idő. Teltek a percek és végül nyolc órakor megvacsoráztunk és Hyuna elment fürdeni, addig én pakoltam és írtam Jin-nek egy üzenetet.

   "Szia! Hyuna miatt nem kell aggódnod. Teljesen jól van, szerintem el is felejtette, hogy mi történt délelőtt. Elmentünk, vettünk neki pár ruhát és festéket is találtunk. Nem tudom mikor szeretné kifestetni a szobáját, de szerintem megvárunk vele téged is. Úgy sokkal viccesebb az egész festés. Érezd jól magaddal a nagyiddal, és vigyázz magadra! Holnap beszélünk. Szeretlek. NamJoon"

   Amint elküldtem, azzal egy időben nyílt is a fürdő ajtaja, amin egy mosolygós kislány lépdelt ki, frissen mosott hajjal. Vigyorogva mentem oda hozzá és alaposan áttörölgettem haját, majd ment is a szobájába, ott pedig egy puszit nyomva arcára fektettem le aludni. Egy picit még mellette voltam, majd hagytam aludni és én is elmentem fürdeni. Eléggé sokat álltam a zuhany alatt, mert amikor már nagyban törölköztem arra lettem figyelmes, hogy csengetnek. Értetlenül álltam a fürdőben, majd gyorsan magamra kaptam a kikészített ruháimat és siettem, nehogy felkeljen Hyuna, ha már elaludt. Egyből kitártam az ajtót és eléggé meglepetten álltam a személy előtt, aki megérkezett hozzánk.
   - Szia NamJoon - köszönt mosolyogva. - Jin itthon van? - kérdezte mosolyogva a férfi.

   - Szia JungSoo hyung - köszöntem vissza neki. - Nincsen. Néhány napja utazott el a nagymamájához és csak tizenötödike környékén fog hazajönni.
   - Ohh értem. Csak oda szerettem volna adni neki néhány papírt a tárgyalással kapcsolatban. De, gondolom odaadhatom neked is - nyújtotta át a dossziét, ami eléggé vaskos volt.
   - Ez rengeteg minden - vettem szemügyre kívülről a kezemben tartott tárgyat.
   - Eléggé sok minden kapcsolódik az apjához. Nem egy ügy miatt ítélik el.
   - Értem.. Nem akarsz bejönni?
   - Szívesen, csak nem egyedül vagyok - mutat kissé odébb, mire megpillantok egy vele egykorú férfit. - Ő a párom, csak elkísért.
   - Jöhet ő is nyugodtan. Ha már ennyit fáradoztál ezekért legalább igyatok valamit, mielőtt mentek.

   - Rendben, köszönjük. Heechul - szólt oda párjának, aki meg is indult felénk. Valahonnan nagyon ismerős volt a neve, de az arca is. - Ő itt NamJoon, Jin-nek a párja. NamJoon, ő itt Heechul, a barátom - mutatott be minket egymásnak és mikor közelebbről is megnéztem leesett, honnan is volt ismerős.
   - Hyung? - kérdeztem döbbenten, mire találkozott tekintetünk.
   - NamJoon! - lelkesült fel egyből. - Komolyan te vagy az? - arcára és az enyémre is egy mosoly került egyből.
   - Ti.. - szólalt meg JungSoo. - Ti ismeritek egymást? - nézett értetlenül minket.
   - Igen - vágtam rá egyből. - Egy gimnáziumba jártunk - válaszoltam mosolyogva.
   Ilyen véletlenek eléggé ritkán történnek..

Második díj~~~

   Sziasztok!!!
 
   Most nem egy új résszel jöttem, hanem egy örömhírrel, a blog megkapta második díját :3 <3 Engem ez hatalmas örömmel tölt el, hiszen egyáltalán nem számítottam rá, hogy kapni fog ez a történet még egyszer (mert nem tartom olyan jónak, de minden író így van a saját művével XD).
   Nagyon szépen köszönöm a díjat Mayu Annának ki ezen a csodálatos oldalon ír (BTS fanfic a csajoknak) Ajánlom mindenki figyelmében :3 <3

   Kérdések, melyekre válaszolok :3 <3

   1. Gondolkodtál már esetleg más történet írásában, amit kiadnál könyvként?

   Igen. Gondolkodtam már rajta, hogy esetleg a legelső ficimet kiadatnám könyvben - természetesen kijavítva minden hibát, kissé átírva és ha az írótársam beleegyezik. De ezt a történetemet is, meg a másik hosszabbat a A fénybe vezető út-at is szívesen kiadatnám. Mondjuk az összes apró kis szösszenetemet is napvilágra hoznám, ha nem lenne ennyire undorító a társadalom, hogy nem olvasnak ilyeneket (saját vélemény)

   2. Ha lenne lehetőségetek csak ezzel foglalkozni, akkor lennétek újságírók? Természetesen, mint rendes munka és nem szennylapban.

   Hát, én nem tartom magamat jó írónak, de mindenki azt mondja tudok írni, én mégsem elégszem meg magammal, így nem mernék belevágni. XD Pedig biztosan nagyon jó munka és változatosak a témák, de szerintem nem tudnám megállni ott a helyemet.

   3. Szintén, ha fizetnének érte, foglalkoznátok itthon csak kpoppal napi szinten? Szervezés, reklám, kommunikáció.

   Szívesen csinálnám őket, hiszen egy olyan dologgal foglalkoznék, ami nagyon a szívemhez nőt, de mivel alapból nem vagyok valami jó kommunikációs partner, ezért ez nem az én terepen, de azért kipróbálnám milyen is.

   4. Mit szólnátok Pesten egy ficiírói találkozóhoz? Írók és olvasók, lehetne kérdezni tőlünk, benne lennétek?

   Ohh én annak nagyon örülnék. Mondjuk lesz majd egy író-olvasó találkozó november végén - ha jól tudom. De én bármi ilyesmire szívesen mennék.

   5. Mit gondoltok az olyan írókról, akiknek ficijében egy rész alatt megtörténik annyi, amennyi nálunk 20 részben?

  Hát nem is tudom. Én alapból sosem voltam az a fajta, aki mindent leír egy részben, szeretem kifejteni a dolgokat - ahogy a válaszaimból is láthatod -, ezért is szeretem az olyan könyveket és történeteket, melyekben hosszan elnyúlik a történet és végig azon görcsöl a gyomrom, hogy vajon mi is lesz a vége. Nem szeretem, ha minden egyszerre történik meg, mert utána már annyira unalmas a történet, hogy már erőltetett az egész sztori, hogy képtelenség olvasni. Az ilyeneket nagyon nem szeretem.

   6. Szerintetek lenne szükséges lektorokra a kezdők blogjain?

  Nem is lektorra van szükség, hanem egy teljesen semleges emberre, aki nem az író barátnője, húga, barátja, anyukája, macskája vagy mit tudom én kicsoda. Itt olyan emberre van szükség, aki ebben az egészben benne van, vagy legalábbis már egy ideje ír. Simán meg lehet kérni szerintem, akárkit az írók közül, hogy "Szia. Esetleg meg tudnád nekem nézni, amit írtam és esetleg ki tudnád nekem javítani a hibákat benne? Nagyon hálás lennék érte.". Ennyiből állna csak az egész. Jó, mi úgy csináltuk barátnőmmel, hogy egymás részeit javítottuk ki, majd kitettük és most már nagyon ügyelünk mind a ketten a helyesírásra és egyéb hibákra. Meg, azért a blog nézzen már ki valahogy. Néha rosszul vagyok, ha egy összecsapott fejezetet látok, nincsen megszerkesztve, csak úgy oda van dobva minden egyes mondat. Ha egyszer ír az ember, akkor legyen igényes és legyen szép. (Bocsi, ez hosszú lett és nem is arról beszéltem, amiről kellett volna, de ez már régen kikívánkozott XD)

   7. Melyik bandát látnátok legszívesebben hazánkban koncerten?

   Huuhh, ez a világ legnehezebb kérdése szerintem egy kpop-osnak XDDD Hát nem is tudom. Rengeteg bandát hallgatok/követek/nézek, de talán úgy jönne sorrendbe, hogy Vixx, History, Exo/Bts (ők egy szinten vannak nálam), SHINee és Super Junior.

   8. Ti kimennétek a reptérre eléjük? És a hotelhoz? Ott szobroznátok órákat reménykedve, hogy talán láthatjátok majd őket?

   A hotelhoz biztosan nem XD Képtelen lennék szobrozni azért, hogy lássam őket (mert ha koncertre van jegyem akkor ott láthatom őket XD), maximum a reptérre, de még az sem.

   9. Mennyire foglalkoztok a koreai kultúrával? Olvastok róla naponta, ismertek pár ünnepet, vagy csak Kpop?

   Nem nagyon szoktam olvasni róla, nagyon nincsen rá időm. Mondjuk azt sem tudom, hogy hol tudnék utánanézni ezeknek, mert mindenhol más van (találkoztam már ilyennek), és nem nagyon tudom eldönteni, hogy mi is igaz belőle. Így hébe-hóba, amikor látok valamit egy-egy oldalon ott tájékozódom.

   10. Ettetek már koreai ételt? Ha igen, mi a kedvenced?

   Nem, még nem, de nagyon szeretnék már megkóstolni igazi koreai ételeket, mert nagyon jól néznek ki :3 <3

   10+1. Mit üzentek a kezdő íróknak, mire figyeljenek?

   Hát, talán csak annyit, hogy ne adják fel. Lehet írni, mindenki kezdte kezdő íróként, nincsen semmi baj azzal, hogy írnak, csak fogadják el a negatív kritikákat, a jó tanácsokat és a kritikákat. Tessék tanácsot kérni, megnézni régen futó blogokat, és ne csak olyanokat, amin szerepeznek az írók - jó, ezeknél is vannak kivételek, amik piszok jók. Amire pedig szerintem a lehető legjobban figyelni kell - én személy szerint rosszul vagyok tőle -, a helyesírás és az írásjelek helyes használata. Ez a kettő a lehető legfontosabb. Senki sem ír helyesen, mindenkinek vannak hibái, de a j és ly használatára, meg a -ban, -ben, -nak, -nek, meg a többivel legyünk tisztába. Volt már olyan, hogy olvastam olyat, hogy íróknek vagy repülőtérra, meg ehhez hasonlókat, amiktől ki tudok készülni. Nekem pocsék helyesírásom van, vétek én is hibákat, meg elírok néha szavakat, de ilyet nem szoktam téveszteni.


   Kérdéseim

   1. Miért döntöttél úgy, hogy elkezdesz írni?
   2. Volt-e már olyan pillanatod, amikor megfordult a fejedben, hogy abbahagyod az írást, mert olyan kritikát vagy valami olyasmi történt, aminek következtében erre gondoltál?
   3. Ha megtehetnéd melyik főszereplőd/szereplőd vagy esetleg más történet szereplő bőrébe bújnál bele és mennél végig a történeten?
   4. Gondolkodtál már azon, hogy esetleg egy teljesen más műfajú történetet írsz, ami merőben nem a te stílusod, de ki szeretnéd próbálni?
   5. Ha találkoznál az egyik történeted szereplőjével, és kiderülne, hogy olvasta a sztoridat, akkor milyen kérdésekkel bombáznád?
   6. Az ismerőseid közül kivel írnál közösen egy történetet, és milyen címet adnál neki?
   7. Melyik az a történeted, ami a legközelebb áll hozzád, amiben úgy érzed, magadat valósítottad meg?
   8. Ha megtehetnéd (mert meg tudod) újraírnád valamelyik befejezett történetedet az elejétől kezdve, amivel talán teljesen más felé fog irányulni a történet?
   9. Megpróbálnál úgy is történetet írni, hogy annak nem idolok a szereplői, hanem általad megformált emberek?
   10. Melyik az a műfaj, amivel a leginkább szeretsz írni és miért?
   10+1. Melyik a kedvenc ficid, és miért? Mi volt az, ami annyira magával ragadott?

   Akiknek szólnak a kérdéseim :3 <3

   Noel - Don't Touch Me (JunBin)
   Letty - Shadows of the Past (SeKaiBaek)
   Katus - Csillag az égen (KyungJeong) és Gyógyszeretet (2Jae)
   Anna - BTS fanic a csajoknak (Just watch me)
   Adél - Lakótársak (SeTaeKai)
   Sumire - NCT drabble-gyűjtemény
   Szuhád Khalil - Broken hearts (KyungHun) és Best friends (KyungJin)

30.fejezet

   - Papa? - szólított meg kislányom, amint éppen a konyhában készítettem magunknak ebédet.
   - Mondjad Aranyom - feleltem neki, fel se nézve rá, mert éppen azon ügyködtem, hogy ne vágjam el a kezemet a késsel. Nem gyakran csináltam ezt, ezért is bénáztam állandóan.
   - Jin oppa, mikor fog leszállni a repülőről? - kérdezte, én pedig felnéztem rá.
   - Nem tudom, Kicsim - mosolyogtam rá. - Azt mondta, hogy amint leszállt és már nyugi van fel fog hívni minket. Szerintem majd este felé, amikor már a nagyijánál lesz és evett is valamit. Egy kicsit segítesz nekem? - néztem rá szépen.
   - Persze - mosolygott rám és már rohant is mellém, hogy segítsen az ebéd további elkészítésében. Nagyon belemélyülhettem a főzésbe és kavargatásba, mert nem is hallottam, hogy a telefonom csörögni kezdett, csak akkor észleltem, amikor már a dal végénél járt a csengetés.
   - Kicsim, felveszed? Jin oppa lesz az - vigyorogtam, mire nadrágom zsebből előhalászta a készüléket és már fogadta is a hívást.
   - Jin oppa?! Igen-igen, én vagyok - nevetett, ahogy a készüléket fogta kezében. - A Papa éppen ebédet készít, és engem kért meg, hogy vegyem fel - mártott be kislányom, aminek hatására elmosolyodtam. - Ühüm. Biztos finom lesz. A Papa csak olyat tud csinálni. Megérkeztél már? Tényleg? - csodálkozott kislányom. - Olyan sok idő még? Azt hittem már ott vagy. Oh, értem. Jó-jó. Aha. Igen-igen adom - mondta mosolyogva. - Szia Jin oppa. Vigyázz magadra! - és elvette fülétől a mobilt. - Veled szeretne beszélni - nyújtotta felém.
   - Ideteszed a fülemhez? - guggoltam le hozzá, odatette a készüléket, majd vállammal alátámasztottam. - Köszönöm Csillagom - mosolyogtam kislányomra, majd felálltam és folytattam a főzést.
   - Igazán nincs mit - szólt bele nevetve párom a telefonba.
   - Hallom jó kedved van - mosolyogtam, ahogy a levest kavartam meg, majd a tésztát a vízbe tettem, hogy megfőjön.
   - Igen, eléggé az van. Annyira jó lenne, ha ti is itt lennétek - sóhajtotta. A háttérben hallatszott, hogy éppen a eléggé zsúfolt helyen tartózkodott, mert más emberek beszédét is tisztán hallottam.
   - Annak mi is örülnénk. Hol vagy éppen?
   - Várom a csomagomat, az előbb beszéltem a nagyival, ő is nemsokára ideér, vagyis a buszával ér mindjárt ide és azzal megyünk tovább hozzá. Mit főzöl? Hyuna mondta, hogy konyha tündér vagy éppen - kuncogott a telefonba.
   - Csak egy kis levest és tésztát dobok össze, meg hozzá valamilyen szószt, azt még nem tudom.
   - Biztos finom lesz - nevetett, majd egy pillanatra beállt a csend közénk. - Hogy vagy? - kérdezte végül.
   - Jól.. - tartottam egy kis szünetet. - Várj egy pillanatot! - fordítottam el fejemet egy picit. - Hyuna, egy picit bemész a szobádba, ha megkérlek?
   - Persze - és már el is tűnt a szemem elől.
   - Tündér vagy - szóltam utána mosolyogva. - Itt vagyok. Azt akartam mondani, hogy...
   - Nam, lehet egy eléggé zavarba ejtő kérdésem? Vagyis kérésem inkább? - szakított félbe.
   - Persze, mondjad csak - kavartam meg ismételten a levest és kivettem belőle egy hús darabot.
   - Mindent tegyél le a kezedből.
   - Miért? - kérdeztem értetlenül.
   - Nem szeretném, ha bajod esne.
   - Rendben - letettem a villát és megtörölve kezemet fogtam meg a telefonom. - Hallgatlak.
   - Hát.. Arról lenne szó, hogy.. Úr isten, ez annyira kínos! - hallottam hangján, hogy nagyon szenvedett és fogalma sincsen, miként is fogalmazza meg kérését.
   - Mivel kapcsolatos Jin? - kérdeztem rá végül, hátha sikerül kibogarásznom, hogy mit is szeretne.
   - Velünk.
   - Azon belül?
   - Az..
   - Mi az?
   - Hát az.. Tudod, ami tegnap este..
   - A szexre gondolsz éppen? - kérdeztem rá végül.
   - Igen..
   - Valami rosszat csináltam tegnap? Nem volt kellemes neked? - kezdtem el faggatni, mert nem akartam, hogy neki valami ne legyen jó, míg én élvezem.
   - Nem-nem! Erről szó sincsen! Hihetetlen volt a tegnap este, meg az összes eddigi is. Panaszom nincsen rád. Csak..
   - Mégis van valami, ha már úgy kezdesz egy mondatot, hogy csak - ültem fel a pultra és próbáltam rájönni, hogy mit is szeretne.
   - De nincsen semmi, csak... Aish - szenvedett. - Azt szeretném kérni, hogy majd ezekben a napokban is csináljuk - hadarta el végül a gondját, nekem pedig elkerekedtek szemeim.
   - Azt szeretnéd, ha..
   - Igen, azt szeretném - vágott a szavamba. Olyankor szokott ilyen lenni, amikor nagyon zavarban volt. El tudom képzelni most az arcát, hogy nagyon vörös és mindenki pillantását kerülni a reptéren.
   - Most zavarban vagy - jelentettem ki, miközben nagyban mosolyogtam.
   - Tudom.. Nem kell mondani többször is.. - motyogta halkan, éppen annyira, hogy halljam hangját.
   - Tudod, hogy már most hiányzol? És azt is, hogy te kérsz először ilyet?
   - Minhie-vel sosem..
   - Nem - szakítottam félbe mosolyogva. - Sosem csináltunk ilyet, hiszen végig egymás mellett voltunk és nagyon ritkán volt az, hogy nem töltöttünk együtt egy éjszakát, ezért ez meg sem fordult a fejünkben, de veled más minden Jin. Veled rengeteg minden van, ami új számomra és ennek nagyon örülök, hogy melletted sok mindennel megismerkedhettem.
   - Én örülök, hogy ez boldoggá tesz téged - nevetett. - Viszont.. látom már a buszt. Nemsokára ideér. Amint lehet, felhívlak titeket, vagy valamilyen formában jelentkezem. Majd megpróbálom úgy, hogy ne zavarjam a..
   - Édes - szakítottam félbe. - Legyél a nagyiddal. Mi nem megyünk sehová sem, de a nagyidat ritkán látod. Most vele kell lenned, mi mindig veled vagyunk.
   - Mondtam már, hogy szeretlek?
   - Nem - kuncogtam. - Még nem mondtad.
   - Akkor nem is fogom - nevetett a vonal másik végén.
   - Ahogy szeretnéd Édes - kuncogtam tovább.
   - Mond meg Hyuna-nak, hogy szeretem.
   - Neki persze mondod - mosolyogtam nagyban.
   - Hát mert ő a kislányunk, így neki kell - nevetett tovább.
   - Szeretlek Jin - mondtam végül, hátha megtörik a jég.
   - Én is szeretlek Nam - mondta egy kis szünet után. - Ez aljas húzás volt részedről.
   - Csak az igazat mondtam - kuncogtam. - Nemsokára beszélünk - köszöntem el és miután csak egy kicsit szomorkás igen-t mondott, bontotta a vonalat. Eléggé virult a fejem, attól, amit Jin kért tőlem, de leginkább a szituáció miatt, hiszen tényleg nem csináltam még ilyet és eléggé izgalmasnak hangzik, ami még inkább boldoggá tett.
   A nap további részében végig vigyorogtam, Hyuna többször meg is jegyezte ezt, de tudta jól, hogy Jin miatt volt, így még jobban örült neki és ő is mosolygott. Miután megebédeltünk, ismét elmentünk anya házához, hogy végleg összeszedjünk minden dolgát és holmit, mivel nem tudtam volna fenntartani a házát, így az eladás mellett döntöttem. Eléggé nehezemre esik megválni tőle, hiszen itt nőttem fel, ide kötött rengeteg emlék, de kevés volt a tanári fizetésem ahhoz, hogy egy ilyen házat fenntartsak. Kicsit könnyebb volt már anya szobájába bemenni és összeszedni a cuccait, és amikor éppen egy olyan ruhadarab került a kezem közé, amire emlékeztem gyerekkoromból, akkor mesélni kezdtem Hyuna-nak, aki lelkesen hallgatta meséimet, amik nem is mesék voltak, hanem az életem egy-egy pillanata. Hogy még könnyebb legyen a pakolászás, megkértem kislányomat, hogy kapcsolja a rádiót, így amint felcsendült egy dal, mi énekelni kezdtünk és szórakoztunk, hogy még gyorsabban teljen az idő, és hogy ne gondolkodjak annyira a dolgokon, mert akkor biztos, sehová se jutottunk volna.
   Anya szobájával végezve, következett a nappali, ahol a könyveket, a fényképeket és mindenféle csecse-becsét gyűjtögettünk össze. Rengeteg könyvet olvasott anya és voltak olyanok, amiket én is imádtam, így sokat tettem el abba a dobozba, amit megtartunk. Mosolyogva lapoztam fel néhányuk oldalát és nosztalgiáztam, hogy mikor is olvastam őket, de leginkább a fényképekkel voltam így. Apa minden percet megörökített, amikor csak tehette. A születésem pillanatától kezdve, egészen addig, míg el nem ment. Nem telt el úgy nap, hogy ne láttam volna fényképezőgépet a kezében, vagy egy videó kamerát. Amiket elhoztam innen és most otthon figyelnek a kis szekrényen, azokat is ő készítette. Természetesen, amin szerepelt azt nem, de amin Minhei és én vagyok, azt igen. Rengeteg emlék fűzött ezekhez a pillanatokhoz és az fájt a legjobban, hogy nem ölelhettem őt magamhoz és nem mondhattam el neki, mennyit is jelentettek, jelentenek ezek a pillanatok. A percek melyeket együtt töltöttünk, megismételhetetlenek, hiszen mindenkinek csak egy édesapja és édesanyja volt. Őket sosem lesz képes senki sem pótolni. Ajkaim végig felfelé görbültek, ahogy egy dobozba helyeztem az össze fényképet és könyvet, majd a kazettákat kezdtem el szemügyre venni. Némelyikre rá volt írva, hogy mit is tartalmazott, de valamelyiken eléggé lekopott az írás és nem nagyon tudtam kivenni őket. Amelyiken egyértelműek voltak az írások, azokat a dobozba helyeztem, majd egy újat kezdve pakoltam bele azokat, melyeket nem tudtam megfejteni. Úgy rémlett, hogy Jin-nél nem volt videokazetta, így a gép sincs meg hozzá, de már régen tervezem, hogy átíratom őket cd-re, aminek most érkezett el a pillanata.
   A percek nagyon gyorsan teltek, mire észbe kaptam már este hét óra volt és Hyuna volt az, ki megkérdezte, mikor megyünk haza, mert ő már mindent összeszedett és összepakolt. Magamhoz öleltem kislányomat, majd egy csókot nyomva arcára kaptam össze én is a dolgaimat és indultunk haza, hogy aztán még otthon is szétpakoljuk a dolgainkat. A buszon az ölemben ülő csillagfényemet simogattam, ahogy lágyan zongoráztam oldalán, ahogy kitekintettem a utcai életre. Nem is tudom, hogyan jutott eszembe a dal, amit próbáltam felidézni magamban, mivel eléggé régen nem került a hangszer ujjaim közé.
   - Papa? - szólított meg kislányom, mire letekintettem rá.
   - Mondjad Kincsem.
   - Mikor hallhatlak ismételten zongorázni? - kérdezte, ahogy felpillantott rám szemei csillogtak a vágytól.
   - Te hallottál valaha is zongorázni? - kacagtam. - Előbb befejeztem a zongorázást, minthogy te megszülettél volna Kicsim - simogattam meg haját. - Egyáltalán honnan tudod, hogy zongoráztam?
   - A nagyi mondta még egyszer, amikor voltam nála. Még mutatott is egy videót az egyik versenyedről.
   - Tényleg? - pislogtam párat. - Hát jó régen nem zongoráztam már, biztosan elfelejtettem mindent, de hogy jutott ez most eszedbe?
   - Arról, ahogy az ujjaiddal doboltál rajtam. Olyan volt, mintha zongoráznál - mosolygott rám. - Hiányzik?
   - Nagyon régóta nem gondoltam rá, most meg eszembe jutott egy dal, amit szívesen zongoráztam. A nagyi kedvence volt és anyué is - simogattam meg arcocskáját.
   - Eljátszod majd egyszer?
   - Megígérem - nyomtam csókot homlokára. - De az első kérdésed olyan volt, mintha hallottál volna zongorázni. Van valami titkod, amiről nem tudod kis asszony? - mosolyogtam nagyban rá, mire csak egy fülig érő vigyorral fordult el és nézett kifelé az ablakon. Szóval megint tud valamit, amit én nem.
   Lassacskán hazaérkeztünk és minden holmit, amit csak tudtunk elpakoltunk, hogy azért mozogni is lehessen a lakásban, és ne okozzunk majd kellemetlenséget Jin-nek. Már a vacsorát készítettem, mikor megcsörrent a telefonom és egyből Hyuna-nak nyújtottam, hogy ő beszélhessen vele először, mert tudtam, hogy ha én beszélni kezdek párommal, akkor sosem fogjuk letenni. Kislányom mosolyogva kapta kezébe a készüléket és kezdett el beszélgetni Jin-nel. Rengeteg mindent kérdezett tőle, én csak mosolyogva hallgattam, miközben befejeztem a vacsorát és mikor már késztetést érzetem ahhoz, hogy beszélhessek szerelmemmel, odamentem kislányomhoz és szépen rámosolyogva kértem el tőle a telefont. Picit durcás volt, de mikor meglátta az asztalon a tejszínhabos kakaóját, máris mosoly került arcára és adta kezembe a telefonomat, miközben ment vacsorázni. Mosolyogva szóltam bele a telefonba és hallgattam páromat, amint beszámol arról, mit is csináltak ma a nagymamájával. Nagyon jó volt hallgatni őt, mintha el se ment volna, de mégis más volt, mert nem tudtam magamhoz ölelni, az pedig eléggé hiányzott, de próbáltam nem kimutatni ezt a hiányt, hiszen még csak egy napja se, hogy elutazott.
   Teltek a percek, mindenről beszámolt, akármi is volt az, még ha csak egy apró papírfecniről is beszélt, azt is elhallgattam volna, csak hallhassam csodálatos hangját, amit annyira szerettem. Már a kanapén ültem, miközben Hyuna a tévét, az egyik kedvenc sorozata ment, amit nem is értek, hogyan tudott nézni. Jin még mindig a napjáról beszélt, hogy mennyire is jó a nagymamájával lenni, ez pedig nagyon jól esett, hogy ennyire boldog volt. Szóról-szóra leírta, hogyan is néz ki a háza, meg a szoba, amiben ilyenkor aludt. Nagyon szerettem hallgatni őt, szinte elaltat a hangjával és édes álmokba terelget, amiben felidéződik az elmúlt négy hónap, amióta csak az életünk részévé vált. A nap, amikor fenekestül felforgatta az életünket, olyan dolgokkal ismertetett meg, amikben még sosem volt részem. Az érzések, melyek még nem éreztem sosem, most felszínre törtek és egyáltalán nem akartak lecsendesülni. Mint mikor először egy gyenge fuvallat süvít végig a homokos tengerparton, majd egyre erősödik, egészen addig, míg vihar nem keletkezik belőle, ami sosem akar elmúlni. Az érzéseimet teljesen megváltoztatta, felborított mindent, amit eddig felépítettem magamban, de most valami teljesen újat, sokkal erősebbet helyezett a helyére, ami szilárdan állt a szívemben és semmi sem képen ledönteni onnan.

   Másnap reggel a kanapén ébredtem egy üzenettel a telefonomon.
   "Remélem kellemesen aludtál az éjjel! Nagyon édes az, ahogy szuszogsz álmodban! ^-^ Jó volt hallgatni. Ma is hívlak majd titeket, amint lehetséges. Szép álmokat. Szerelek. J"
   A napom máris szépen indult. Gyorsan válaszoltam az üzenetére, majd nekikezdtem az aznapi feladatoknak. Hyuna-val kitakarítottuk a lakást, amit mondhatunk egy hatalmas takarításnak, mivel mindent elhúztunk, minden egyes könyvet levettünk a polcról, a poharakat és tányérokat elmosogattuk, közben pedig a rádió hangosan dübörgőt, hogy a hangulatunk is meglegyen és mire eljött az este, végeztünk is. Kisebb-nagyobb szüneteket tartottunk, kicsit lógattuk a lábunkat, majd olyan hét óra felé, vacsora után elmentünk kislányommal sétálni. A környéken jártunk-keltünk, mosolyogva beszélgettünk, kiélvezve a nyári éjszakák melegét. Igaz, nagyban még sütött a Nap, de télen, ilyenkor már olyan sötét lesz, hogy az orrunkig sem fogunk látni. Imádtam ilyenkor kint lenni a szabadban, csak azt sajnáltam, hogy ez nagyon ritkán adatott meg, mivel rengeteg munkám akadt, de megpróbálok mostantól figyelni erre.
   Hazaérve Hyuna elment fürdeni, én pedig addig azon tanakodtam, hogy vajon holnap mit is együnk, mondjuk maradt annyi étel, hogy holnapra is maradt, szóval inkább csak desszert ügyileg kell valamit produkálnom. Ahogy ezen gondolkodtam, kislányom végzett is a fürdéssel, így én következtem soron. Jó volt a meleg zuhany alatt állni, kicsit kikapcsolni az agyamat, csupán egy valamit, inkább valakit hiányoltam, de mivel tudtam, hogy nem örökre ment el, így nem idegeskedtem. Letusoltam alaposan és mire kiléptem a fürdőből, már láttam is kislányom kezében a mobilomat, amint próbálta felhívni páromat. Mosolyogva léptem oda hozzá és megmutattam neki, hogyan is tudja felhívni Jin-t, ha esetleg elkobozná a telefonomat. Boldogan nyomott rá a hívás gombra és várta, hogy az ismerős hang beleszóljon. Nemsokkal később fel is csendült a hangja, én pedig csak hallgattam, ahogy Hyuna elmesélte, mire is tanítottam éppen. Öröm volt látni az arcán, hogy egy ilyen aprócska tett, milyen hatással is volt rá. Amint ezt elmondta, a mai napunkról számolt be, hogy mekkora takarítást is folytattunk le a mai napon, majd azt, hogy milyen jót sétáltunk nemrég. A kanapén ülve vártam, hogy beszélgetésük véget érjen, majd mikor azt a mondatot meghallottam, hogy "Igen, adom", már kiugrott a szívem a helyéről, hogy beszélhetek vele. Amint fülemhez emeltem a készüléket, levakarhatatlan vigyor terült el az arcomon, ahogy hallgattam párom beszámolóját, mit is csináltak a nagyijával. Jól esett hallani, hogy mennyire boldog volt, hogy rettentően örül ennek az utazásnak. Annyira belelkesült a mesélésbe, hogy csak arra lett figyelmes, hogy a nagyija hívja. Én szinte meg sem szólaltam, csak hallgattam őt, de ez bőven elég volt nekem. Elköszöntünk egymástól, majd Hyuna-t lefektetve, mentem aludni én is, de még mielőtt elaludhattam volna egy üzenet érkezett páromtól.
   "Ne haragudj! Nem is hagytalak beszélni. Csak magamra gondoltam. Kérlek, ne haragudj. Holnap csak te fogsz mesélni és én hallgatlak. Remélem már alszol és csodás álmaid lesznek. Szeretlek. J"
   Mosolyogva válaszoltam neki, amiben leírtam, hogy egyáltalán nem haragszom, sőt örültem, hogy ő beszélt, hiszen Hyuna mindent elmondott helyettem. Meg azt is megjegyeztem, hogy imádom hallgatni a hangját, így nagyon kellemesek voltak a percek, amíg beszélt. Ezek után eltettem mobilomat és álomba szenderültem.

   Másnap reggel, mielőtt még kislányom felébredt volna, felkaptam magamra valami kiruccanós ruhát és leugrottam a közeli boltba, hogy friss péksüteménnyel lephessem meg tündérkémet, de egy cetlit hagytam az asztalon, ha esetleg előbb felébredne, minthogy hazaérnék. Vettem pár dolgot még pluszba, hogy ne kelljen többször lejönni, majd siettem is haza, hogy kislányomat már a finom reggelivel fogadhassam. Szerencsére, mire bejutottam az ajtón, Hyuna még nagyban aludt, így elő tudtam készülni mindennel, mielőtt még kis tündérkém szobájának ajtaja nyílt volna. Álmosan botorkált előre, még kis rózsaszín hálóingét viselte, szemeit dörzsölgette, hogy minél előbb eltüntesse fáradtságát, ami nehezen ment. Mosolyogva köszöntettem őt, mire szemei egyből a megterített asztalra tévedt, ahol csak a kedvenceit szolgáltam fel. Egyből nem volt fáradt és hatalmas mosollyal az arcán pattant fel a székre s csodálta a finomságokat. Lelkesen evett, szemei csillogtak, ahogy minden falatot megízlelgetett, ami boldogsággal töltött el. Mikor mind a ketten befejeztük az evést, elmosogattunk és elpakoltunk, majd Hyuna felvetette, hogy elmehetnénk a közeli erdőbe sétálni. Mivel mára nem terveztünk semmit sem, így belementem és már rohant is, hogy megfelelő ruhát válasszon a kis túrára. Én is valami kényelmes túrázáshoz alkalmas cuccokat választottam, majd egy hátizsákot is előkaptam, hogy inni- és ennivalót vigyünk magunkkal, mert az erdőben nincsenek boltok, mint tudjuk.
   Mikor elkészültünk, hátamra vettem a táskámat és Hyunaval elindultunk a buszmegállóba, hogy a város szélére kivigyen, onnan pedig szépen gyalogolunk tovább. Mosolyogva állt mellettem a buszon, ahogy a kezemet szorongatta. Jó volt látni, hogy ennyire lelkes egy kirándulástól és hogy velem akar eljönni, nem pedig mással. Ahogy a busszal haladtunk üzenetet kaptam Jin-től, miszerint majd ma este hívni fog minket, amint a nagyijával visszatértek a vásárlásból, meg elmennek egy-két helyre, ahol már régen járt párom, így eléggé sűrű a mai programja. Leírtam neki, hogy mi mit fogunk csinálni ma, és hogy valószínűleg mi is este felé fogunk hazaérkezni. Éppen eltettem volna mobilomat, mikor újabb üzenetem érkezett, de nem Jin-től, hanem SeoYun-tól. Kíváncsian nyitottam meg az üzenetet, mert eléggé régen beszéltünk már, talán az évzáró óta nem találkoztunk.
   "Sziasztok volt osztálytársak! :)
     Lassan már itt az ideje, hogy megtartsuk a tizenöt éves osztálytalálkozónkat. Tudom, hogy mindannyitoknak rengetek a programja, családja van, de egy szépe estét mégiscsak együtt kéne töltenünk. Már öt éve, hogy nem találkoztunk és van mit mesélnünk a másiknak, és rengeteg minden, amit mosolyogva idézünk fel a közös éveinkből.
    Augusztus 17-én, péntekre tervezném a találkozót. Tudtommal mindannyian egy városban élünk, így senki nehezére nem esik eljönni a központba. Négy órára foglaltattam le a KT. étterem nagyobbik részét, hogy kényelmesen elférjünk.
    Mindenkit szeretettel várunk. Hozzátok magatokkal, barátotokat, barátnőtöket, férjeteket, feleségeteket, akitek van éppen. Szívesen látjuk őket is.
    Üdvözlettel: Jeong SeoYun"
   Csak hatalmas szemekkel meredtem a meghívóra. Már ennyi ideje annak, hogy elballagtunk? Öregszünk, az egyszer biztos. Zsebembe süllyesztettem a mobilomat és kislányommal leszálltunk a buszról, majd bevetettük magunkat az erdő rejtelmeibe.
   Az erdőben kellemes idő volt, se túl meleg, se túl hideg, az a kellemes meleg, miközben a szél is lágyan fújt. A madarak csicsergését hallgattuk és azt, ahogy a szél belekapaszkodott a levelekbe ezzel csodálatos hangokat alakítva. Csodálatosa és rejtélyes az erdő, ezért is szerettem. Egy kis ösvény vezetett végig, amit már nem egyszer megjártunk Minhie-vel és Hyuna-val, így eléggé ismerős volt nekünk a hely, de mindig találtunk valami újat. Egy hatalmas kört tettünk, miközben kislányom, próbálta biológiai tudásom határait feszegetni, kisebb-nagyobb sikerekkel, mert nem nagyon akadt olyan kérdés, melyre ne tudtam volna válaszolni. És ha már kérdezgetett, akkor én is így tettem, próbáltam azokat az anyagokat felidézni, melyeket az első osztályban vettek és azokból "feleltettem". Ügyesen válaszolt a kérdéseimre, közösen számoltunk, vagy pedig ő volt az, aki egyből rávágta a választ. A betűket ügyesen a földbe rajzolgatta ujjaival, vagy éppen a levegőben, mintha a táblára írná őket. Büszke voltam, hogy ilyen okos és ügyes kislányom volt, ki mindent tudott.
   - Van valami kívánságod? - kérdeztem tőle hirtelen, ahogy éppen egy kis hídon keltünk át, ami egy patakocska fölött magasodott.
   - Mire gondolsz Papa? - nézett kíváncsian rám, ahogy megálltunk a híd közepén a vizet kémleltük.
   - Arra, hogy szeretnél-e valamit sportolni, vagy szakkörre járni. Ilyenekre gondoltam. Mert ha szeretnél, mondjad és keresünk a közelben valamit - mosolyogtam kislányomra.
   - Ahhh szóval így értetted. Hát nem tudom - vonta meg pici vállát. - Még nem gondolkodtam rajta, de majd kitalálok valamit a suliig, jó? - vigyorgott rám.
   - Jó - nyomtam puszit homlokára és folytattuk túránkat. Hatalmas volt az erdő, és mivel nem siettünk sehová sem, így jó gyorsan telt az idő, végig beszélgettünk és mivel annyira jó idő volt, ezért nem szálltunk fel a buszra, hanem hazasétáltunk, ami jó hosszú volt. Még a túra közben találtunk egy kis padot, ahol elfogyasztottuk a csomagolt szendvicseket és az innivalónk nagy részét is eltüntettük. Rengeteg képet készítettem kislányomról, meg úgy magáról a tájról, hogy majd Jin-nek is megmutathassuk, hol is voltunk a mai napon. Ahogy hazafelé sétáltunk, éreztem, hogy Hyuna kellőképpen elfáradt, ezért a táskát az ő hátára téve, kaptam fel hátamra és így folytattuk utunkat.
   Lassan hazaértünk, megvacsoráztunk, majd Hyuna ment is fürdeni, hogy minél előbb ágyba bújhasson. Amíg fürdött, addig elpakoltam a cuccokat és készülődtem én is a fürdéshez. Amint lánykám végzett, mentem én is fürdeni, és próbáltam sietni, de annyira kellemes volt a zuhany alatt állni, hogy talán fél órán át is fürödtem, mire kivánszorogtam. Mikor kiléptem az ajtón, csak Hyuna csilingelő hangját hallottam, amint Jin-nek számolt be a mai napról. Nem akartam megzavarni, hagytam, hogy beszéljen vele, mert valahogy sejtettem, hogy ki akarta használni az időt, mert szokásom sokáig beszélni Jin-nel. Leültem a nappaliba és vártam, hogy befejezzék a beszélgetést.
   - Adom a Papát. Szia Jin oppa! - köszönt el kislányom és nyújtotta felém a telefont.
   - Köszönöm Aranyom - mosolyogtam rá, ahogy a fülemhez emeltem a készüléket. - Szia Édes! - köszöntem vele vidáman, ahogy felálltam a kanapéról.
   - Szia - köszönt be ő is és még jobban vigyorogtam.
   - Mit csináltál ma? - kérdeztem, ahogy Hyuna-val a szobájába mentünk, hogy jó éjszakát kívánjak neki, mert eléggé kómás volt már.
   - A vásárlást gyorsan letudtuk, majd elmentünk egy-két helyre, ahol még gyerekkoromban voltam, aztán itthon punnyadtunk a nagyival. Beszélgettünk és.. - takartam be Hyuna-t, de úgy éreztem valamit elhallgat előle, ha ennyire nem bír beszélni.
   - És? - kérdeztem vissza, mert kíváncsi voltam.
   - Elmondom, amint nem Hyuna mellett vagy. Ez.. nem neki való.. - motyogta, ahogy mondta a dolgokat és mosolyra húzódott ajkam. Tudtam miről volt jó.
   - Oh értem - mondtam. - Hyuna, köszönj el Jin oppa-tól.
   - Jó éjszakát Jin oppa! - mondta Hyuna, ahogy elemeltem a fülemtől  a készüléket. - Siess haza!
   - Jó éjszakát neked is! Sietek haza! - mondta párom, majd nyomtam egy puszit kislányom homlokára és indultam a szobámba, hogy én is kényelembe helyezhessem magamat.
   - És? - kérdeztem ismételten, ahogy becsuktam magam mögött Hyuna szobájának ajtaját és mentem a sajátomba, vagyis Jin szobájába. Elhelyezkedtem az ágyon és vártam, hogy feleljen.
   - És azon gondolkodtam, amit a konyhába műveltünk.. - motyogta halkan. Imádtam, amikor ennyire zavarban volt.
   - Arra gondolsz, amikor már attól merevedésed lett, hogy mögéd álltam és megcsókoltam a nyakadat? - kérdeztem nevetve, mert az a szituáció eléggé vicces volt, így visszagondolva. Mondjuk akkor éppen nem volt az, de most visszagondolva, nagyon is. Majdnem lebuktunk Hyuna előtt, de még jó, hogy ilyen reflexeszekkel áldott meg az élet.
   - Istenem Nam! - ezt már nagyon vártam. Imádom zavarba hozni. Olyankor olyan gyönyörű az arca és olyanokat mond, amiket néha még ő sem gondolna komolyan. - Hogy tudod ezt így kimondani?
   - Nem én vagyok az, akit könnyű zavarba hozni - mosolyogtam.
   - Olyan bunkó vagy! - motyogta talán a párnába, mert nem igazán volt tiszta a hangja.
   - Én is szeretlek Édes - vigyorogtam nagyban, ahogy mondtam neki. Vártam, hogy válaszoljon vagy mondjon valamit, de nem. Néma maradt. Már kezdtem félni, hogy tényleg megbántottam ezzel a kis viccel. - Jin? - szólítottam meg lágyan.
   - Hiányzol.. - motyogta halkan, aminek következtében majdnem elérzékenyültem.
   - Te is hiányzol nekem - mondtam talán szerelemesen, mert komolyan elvette a józan eszemet.
   - Nam..
   - Igen?
   - Lehet az? - kérdezte halkan, és el tudtam képzelni, hogy most olyan vörös színben pompázhatott arca, mint egy paradicsom. Életemben nem csináltam még ilyet, így kissé féltem, hogy egyáltalán jól fogom-e csinálni, hogy neki jó lesz-e.
   - Szeretnéd?
   - Ühüm.. - érkezett a válasz, amin muszáj volt nevetni.
   - Eddig sikerült bírnod? - nevettem, de egyben nagyon jól esett, hogy ilyenre kért.
   - Ha még egy ilyet kérdezel, leteszem! - fenyegetett meg és tudtam, hogy képes rá.
   - Bocsánat, de nagyon édes vagy, amikor ennyire zavarban vagy.
   - Ez nem szép dolog..
   - Akkor szeretnéd, ha telefonon keresztül..
   - Ha te is szeretnéd - vágott szavamba, így nem tudtam befejezni mondatomat.
   - Én mindent szeretnék, amit te is.
   - Nagyon szeretlek Nam - mondta és hallottam, ahogy elhelyezkedett az ágyon.
   - Én is Édes - mosolyogtam nagyban. Összeszedtem a gondolataimat és magam elé idéztem alakját, hogy miként is kezdenék neki az egésznek. - Most, képzeld el, amint átölellek, ajkaidat és nyakadat lepem el csókokkal..
   Én komolyan megtettem..

29.fejezet

   - JungSoo hyung... - ejtette ki párom még egyszer a nevét, mint aki nem hinné el, hogy tényleg itt állt előtte ez a személy. El tudtam képzelni, mi is mehetett végbe Jin fejében, hiszen lassan.. Hány éve is nem látták egymást? Tíz? Vagy több? Semmit sem hallottak egymás felől, nem beszéltek, most meg.. Egyszerűen csak betoppan ide, minden bejelentés nélkül, és párom úgy nézett rá, mint egy istenre. Ez annyira nem tetszik nekem.

   - Megint nyitva van a szád Jin - mosolygott az idősebb és Jin arca felé nyúlva, csukta be száját, mire a tátott szájú kizökkent a sokkból.

   - Istenem, tényleg te vagy az - ugrott volt párja nyakába, akit kissé váratlanul ért az egész, és próbálta megtartani volt párját, miközben egy mosoly kúszott ajkaira. - Semmit sem változtál - ölelte szorosan a másikat, majd lassan ismét a földön járt barátom és onnan nézte a másikat.

   - Ezt mondhatnám én is - kuncogott JungSoo. - Az, hogy tátott szájjal nézel valakire, még mindig megmaradt. Az elmúlt tizenhárom évben, semmit sem változtál, csupán helyesebb lettél, felnőttél és látom most már boldog is vagy - mosolygott Jin-re, majd a mondat végénél rám tekintett. Jin követte tekintetét, és egyből hozzám sietett, kezemet megfogva húzott a bejárati ajtóhoz.

   - Nam, had mutassam be neked, JungSoo hyung-ot, akiről meséltem neked - mondta mosolyogva, ahogy még mindig a kezemet fogta. Annyira jól esett, hogy mellettem volt és kimutatta, hozzám tartozik és nem máshoz. - JungSoo hyung, ő itt NamJoon, a barátom - az a csillogás a szemében, ahogy kimondta az utolsó szót, megdobogtatta a szívemet és még inkább azt éreztem, hogy az enyém volt.
   - Nagyon örülök a találkozásnak - nyújtotta mosolyogva jobbját.
   - Szintúgy - fogadtam el köszönését. - Gyere nyugodtan beljebb - mosolyogtam rá.
   - Nem akarok nagyon zavarni, csak egy dolgot szeretnék Jin-nel közölni, azután már megyek is haza - mosolygott, ahogy kicsit beljebb jött és Jin becsukta mögötte az ajtót.
   - Miről van szó? - kérdezte kíváncsian.
   - Tudod. Miután szakítottunk, nem hagyott nyugodni a gondolat, amit az apád művelt veled  - húzta el száját. - Ezért abbahagytam az egyemet és mást kezdtem el tanulni.
   - Abbahagytad az egyetemet? Te teljesen...
   - Jin - nézett párom szemébe JungSoo, és azonnal becsukta a száját. - Igen, abbahagytam, mert azt akartam, hogy az apád elnyerje méltó büntetését, és te végre szabad lehessél. Rendőrnek kezdtem tanulni, aztán, ahogy kikerültem az utcára és nekikezdtem a munkának, végig a te ügyeddel foglalkoztam. Mindent elkövettem, hogy megtaláljam az apádat, de túlságosan jó kapcsolatai voltak ahhoz, hogy ráleljek. Minden nyamvadt nap csak azon dolgoztam, hogy végre elkaphassam, míg végül.. két napja sikerült - mondta mosolyogva, aminek következtében Jin, csak hatalmas szemekkel nézett.
   - Hogy el... Mi? - kérdezte döbbenten.
   - Elkaptuk. Rács mögé kerül. Ha vallomást teszel ellene és még talán HyeJeong-ot is sikerül rávennem...
   - Te találkoztál HyeJeong-gal..? - kapaszkodott erősen kezembe párom, amint meghallotta a lánynak a nevét.
   - Igen - bólintott az idősebb. - Teljesen véletlenül ütköztünk egymásba az utcán, ő volt az, aki felismert. Mivel csupán egy-két év telt el, pontosan tudta ki is vagyok. Beültünk valahova és beszélgetni kezdtünk. Ő volt az, aki támogatott a döntésemben, de mikor két napja felkerestem, hogy vallomást kellene tennie apád ellen, megrémült.  Nem tudom, őt hányszor is bántalmazta, de ebből a reakciójából, arra következtetek, hogy nem egyszeri alkalom volt. Már apád nevétől megrémült - mondta JungSoo és éreztem, amint a mellettem álló férfi egyre inkább elgyengült. Egy pillanat alatt történt minden. Jin lábai felmondták a szolgálatot, a földre rogyott, elengedve engem kezdett neki a zokogásnak. Rémülten ugrottam mellé, ahogy JungSoo is. Egyáltalán nem értettem, hogy mi történhetett vele.
   - Jin - szólítgattam és megfogtam kezét, hogy elhúzhassam arca elől. - Jin, nézzél rám! - szóltam rá kissé erőteljesebben és elvettem kezét arca elől. - Mi a baj? - fogtam mind a két kezét és kényszerítettem, hogy rám nézzen.
   - Miattam történt minden - zokogott, ahogy mellkasomnak döntötte fejét és belém kapaszkodott. - Miattam bántotta annyiszor HyeJeong-ot! Ha én nem lettem volna, akkor nem történik meg mindez! Nem is kellene a világon lennem. Egy senki vagyok - bőgte, egyre jobban markolászva felsőmet. Egyből eltoltam magamtól és dühösen meredtem rád. Szemei elkerekedtek, egy pillanatra talán benne is rekedt a levegő.
   - Ezt azon nyomban vond vissza! - szóltam rá mérgesen. - Akkor is megtörtént volna ez, ha nem lettél volna ott! Nem a te hibád volt! Szerinted, nekünk nincsen szükségünk rád? - vontam fel szemöldökömet. - Szerinted, JungSoo, HyeJeong, JungKook, TaeHyung, Hyuna és én, hogyan élnénk, ha nem léteznél? Belegondoltál abba, hogy hányan is függnek tőled, hány embernek okozol már attól boldogságot, hogy vagy neki? Jin, én létezni nem tudok nélküled! Felfogtad ezt? Hányszor hangoztassam még, hogy mennyire szeretlek, hogy az életet jelented nekem?! Ezalatt a négy hónap alatt, teljesen megváltoztattál, jobb emberré tettél! Segítettél nekünk, úgy gondoskodsz rólunk, mintha a családod lennénk. Hyuna-t a saját gyerekedként kezeled. Felnéz rád! Egyszerűen megvesz érted! Ha ezt hallotta volna az előbb, biztos ugyan azt mondaná, mint én. Szeretlek SeokJin, az életem vagy már, és én egy percet sem bántam meg melletted. Nem érdekel, hogy kik a szüleid, kivel, hányszor hol voltál, hány kapcsolatod volt! Csak az számít, hogy velem vagy és engem szeretsz. Ne gondolj arra, hogy a létezésed egy csapás. A világ legjobb dolga, hogy létezel és hogy rád találtam - öleltem szorosan magamhoz. - Szeretlek. Ezt sose felejtsd el - suttogtam a fülébe, ahogy haját simogattam és próbáltam nyugtatgatni.
   - Én is szeretlek - kapaszkodott belém erősen és arcát a nyakamba temette. Még mindig sírt, de most inkább attól, amit mondtam neki. Simogattam, hogy megnyugodjon, közben JungSoo-ra sandítottam, hiszen furcsa lehetett, más karjaiban látni a volt barátját, de lehet csak én gondoltam így. Mikor tekintetünk találkozott, egy mosolyt küldött felém és felállva lépett egyet hátrébb.
   - Papa.. - hallottuk meg hirtelen kislányom hangját, amint álmosan állt a szobája ajtaja előtt.
   - Mi a baj Kicsim? - kérdeztem feléje fordulva.
   - Miért sír Jin oppa? - kérdezte, ahogy egyre közeledett felénk. - Jin oppa.. - szólította meg Jin-t, ahogy elénk ért és egyből megölelte az idősebbet.
   - Semmi bajom Hyuna - ölelte magához kislányomat. - Oppa, most nagyon boldog, azért sír - szorongatta Hyuna-t. - Sajnálom, hogy aggódtál értem és felébresztettünk. Mesélek neked egy mesét, hogy el tudjál aludni, rendben? - mosolygott lányunkra könnyes szemekkel.
   - Ő kicsoda? - mutatott egyenesen JungSoo-ra, aki mosolyogva hajolt le az ő rá mutató személyhez.
   - Park JungSoo vagyok, Jin vo.. egyik barátja - vetette vigyorgó arcát rá. - Te pedig Hyuna, ha jól hallottam, ugye?
   - Igen.
   - Nagyon szép neved van.
   - Köszönöm - mosolygott már kislányom is.
   - De nem szeretnék tovább fenntartani titeket, csak ezért szerettem volna jönni - egyenesedett fel az idősebb és ránk nézett.
   - Nem maradsz még egy kicsit? - szólalt meg párom. Tudom jól, hogy miért kérdezte és semmi bajom nem volt vele, egyáltalán nem akartam azt mutatni, hogy picit rosszul érint, amiért a volt pasijára, úgy nézett, mint én Jin-re. De nem ment. Féltékeny voltam, rohadtul, de tudtam jól, hogy csak azért reagált így, mivel... Mennyi ideje is? Tizenhármat mondott JungSoo? Igen. Tizenhárom éve nem látták egymást, eléggé csúnyán is váltak el, azóta meg, semmi hír nem volt a másik felől. Persze, hogy érdeklődik iránta, hiszen a volt barátja, az első szerelme, akivel először volt kapcsolata meg minden, én meg... csak voltam. Az istenért már! Nem kellene ilyeneken gondolkodnom, mert megint HoSeok-nak lenne igaza. Hogy lehetek ennyire féltékeny?
   - Szívesen maradnék, de még haza kell mennem. Várnak rám - mosolygott kedvesen, mire egy pillanatra Jin arckifejezése megváltozott, majd visszaállt normálissá.
   - Oh, rendben, de azért még találkozunk..? Régen beszéltünk már..
   - Ha lesz időm, akkor mindenképpen, de a tárgyalás miatt még keresni foglak a napokban.
   - Oké.
   - Jin oppa... - hallottuk Hyuna álmos hangját.
   - Máris megyünk Kicsikém - mondta kislányunknak, majd gyorsan az idősebbhez lépett. - Jó volt látni - ölelte át, amitől a torkom is kiszáradt. NamJoon, azonnal nyugodj le!
   - Én is így érzek - viszonozta JungSoo párom gesztusát, majd egy perc elteltével, elváltak.
   - Bocsánat, hogy nem kísérlek ki, de... - kezdett bele Jin.
   - Jin, nincsen semmi baj. Mindig is tudtam, hogy mennyire vonznak a gyerekek és egy ilyen tündéri kislánynak én sem tudnék ellenállni - mosolygott Hyuna-ra. - Szép álmokat Hyuna!
   - Jó éjszakát! - köszönt el tőle kislányom is. - Papa, majd bejössz..?
   - Persze. Egy pillanat és én is megyek - simogattam meg arcát.
   - Akkor jó - mosolygott, majd Jin kezét megfogva indultak el a nyitott ajtó felé. Párom előreengedte kislányunkat, majd még egyet utoljára visszanézve intett JungSoo-nak és eltűntek a szemünk elől. Annyira nem akartam ezt. Eltelt azért egy perc, mire abbahagytam az ajtó bámulását és vendégünkre tudtam nézni. Semmi bajom nem volt vele. De tényleg semmi. Mégis irritált, hogy itt volt. Semmit sem csinált. Semmit, mégis piszkálja a szememet.
   - Köszönöm a vendéglátást NamJoon - hallottam meg hangját. - Remélem legközelebb többet tudunk beszélni - mosolygott rám, ahogy a kezét nyújtotta.
   - Én is örülnék neki - fogadtam el jobbját.
   - Nem kell aggódnod - mondta, ahogy elengedtük egymást.
   - Ezt hogy érted? - néztem értetlenül rá.
   - Nem fogom elvenni tőled Jin-t - veregette meg vállamat.
   - Honnan veszed, hogy megfordult a fejemben?
   - Az arcodra volt írva. Csak tüske vagyok a szemedbe, de ne aggódj. Tudom jól, hogy nem ellenem irányul, csak egyszerűen félsz, hogy elveszítheted őt. Jin, nagyszerű ember, nála jobbat nem is érdemelhet az ember.
   - Még mindig szereted? - bukott ki belőlem egyből a kérdés. - Ne haragudj! Nem úgy értettem. Egyszerűen csak..
   - Semmi baj - mosolygott rám kedvesen. - Én is, így reagálnék a helyedben - vett egy mély levegőt. - Igen. Igen, szeretem őt, még mindig, de már nem úgy, mint akkor. Azóta megtaláltam azt a valakit, akivel együtt akarok lenni, de Jin.. - sóhajjal szakította meg mondatát. - Jin, az első olyan szerelmem és kapcsolatom volt, akivel tényleg el tudtam képzelni az életemet. Szerintem tudod milyen érzés ez. De nincs bennem késztetés, hogy visszaszerezzem, vagy újra együtt legyünk. Persze, ha megtehetném, azt a négy évet visszajátszanám újra és újra, de nem ilyen az élet és egyikünknek sem tenne jót - mosolygott zavarodottan. - De, most már tényleg mennem kell - nézett órájára. - Otthon ki fogok kapni, amiért későn érek haza - vigyorgott.
   - Azt meg nem szeretnénk - mosolyogtam most már én is és az ajtó felé mentünk.
   - Még egyszer. Köszönöm a vendéglátást és remélem még találkozunk.
   - Mindenképpen és köszönöm.
   - Mit köszönsz? Nem tettem semmit.
   - De. Nagyon is sokat tettél. Leginkább Jin-nek, amiért nagyon hálás vagyok.
   - Nem kell hálásnak lenned. Ez a munkám, de nem csak azért tettem.
   - Tudom. Pont ezért, köszönöm.
   - A legközelebbi viszontlátásra - rázott kezet velem.
   - Szervusz - köszöntem el tőle és, amint eltűnt alakja visszaléptem a lakásba és bezártam az ajtót. A konyhába botorkáltam, miközben a kezemben szorongattam egy kis névjegykártyát. Még az első kézfogásnál került a kezembe és a pultra helyezve, a hűtőhöz léptem, hogy valamit igyak, mert a torkom teljesen kiszáradt. Ahogy a folyadék legurult a torkomon, mindent otthagyva indultam kislányom szobája felé, ahol már fél álomban lévő betakarózott lányom várt párommal együtt. Mosolyogva léptem oda hozzá és nyomtam egy csókot homlokára. Simogattam arcát, míg álomba nem szenderült, aztán elhagytam a szobát. Nem is vettem észre, hogy Jin már kiment és a pult mellett állt, kezében a névjegykártyával. Nem messze tőle megálltam és vártam, hogy rám nézzen, de csak azt a hülyeséget nézte.  Rosszul éreztem magam, felfordult a gyomrom, hogy valaki más mosolyogtatja meg, nem pedig én. Hogy nem miattam örült, hanem a volt barátja okozta ezt az örömet neki. Bosszantott a dolog, de próbáltam nem kimutatni, ami sosem volt az erősségem, hiszen minden az arcomra volt írva. Egy pillanat alatt tudhatta, hogy nagyon nem tetszett nekem a dolog, de nem akartam, hogy szomorú legyen. Boldoggá akartam tenni és, ha ehhez az kellett, hogy találkozhasson a volt barátjával, akkor megadom neki ezt az örömöt. Mindent engedni fogok neki, hiszen csak az számított, hogy mosolyogjon és boldog legyen.
   - Nem fogok találkozni vele - hallottam meg hangját, mire kizökkentem elmélkedésemből, és rá kaptam tekintetemet.
   - Mi? De az előbb még annyira akartad. Láttam, mennyire lelombozódtál, hogy nem maradt tovább. Tizenhárom éve nem beszéltetek, persze, hogy találkozni akarsz vele - próbáltam érvelni, hátha meggyőzöm.
   - Lehet, hogy igazad van, de te egyáltalán nem akarod ezt.
   - Micsoda?
   - Az arcodra van írva minden, Nam - mosolygott rám és odajött hozzám. - Köszönöm, hogy vagy nekem - karolta át nyakamat, a szavakat végig ajkaimra suttogta, majd egy lágy, romantikus csókba hívott. Ujjait tincseim közé vezette, ahogy tarkómat masszírozta, ajkai pedig gyengéden kényeztettek. Kezeimet derekára tettem és úgy húztam magamhoz, miközben elmélyítettem a csókot, hogy a pillanat, amikor a lehető legboldogabb voltam, még hosszabb és hosszabb legyen. Percekig csüngtünk a másik ajkain, és csak akkor váltunk el egymástól, ha szükséges volt. Lassan már négy hónapja, hogy találkoztunk, két hónapja, hogy az enyémnek mondhattam őt és remélem csak még több hónap és év fog mögöttünk állni, mert Jin túlságosan is fontossá volt számomra. Ma tényleg megfordult a fejemben, hogy elveszíthetem őt, hogy JungSoo visszaveszi, és soha többé nem láthatom, de az, hogy most a karjaimban tartottam és csókolhattam, tudatosította bennem, hogy ez nem fog megtörténni. Ő már az életem része, a másik felem, aki nélkül nem léteztem és örökké ebben a csodálatos világban akarok élni, ahol csak mi voltunk, Hyuna, Jin és én. A kis családom, ami tökéletes volt.
   Mikor elfogyott mindkettőnk levegője és kábultan kapaszkodtunk egymásba, homlokomat övének döntöttem és csak élveztem, hogy mellettem volt. Egy aprócska csókot nyomtam ajkaira, majd a kezét megfogva húztam magam után a szobánkba, hogy végre mi is nyugovóra térhessünk. Átöltöztünk, befészkeltük magunkat a takaró alá, és egymáshoz bújtunk. A hátamon feküdtem, egyik karommal átkaroltam páromat, aki készségesen simult hozzám, fejét mellkasomra fektette, kezét hasamon pihentette, miközben magamba szippantottam illatát. Hajába csókoltam, simogattam hátát és élveztem, ahogy apró csókokkal lepi el bőrömet. Megnyugtatott, hogy az enyém volt, hogy érezhettem magam mellett, de leginkább az, hogy engem szeretett és nem mást. Egy apró, utolsó puszit leheltem homlokára, ami után mind a ketten álomba szenderegtünk és másnap reggelig, amikor is kislányunk ébresztett, fel nem keltünk.

   Reggel, amint kislányunk ébresztett, mosolyogva keltünk ki az ágyból és fogyasztottuk el közösen a reggelit. Az étel elfogyasztása után, Hyuna már ment is öltözni, ahogy párom is, hiszen dolgoznia kellett. Le akartam beszélni róla, hogy még egy napot pihenjen, de hajthatatlan volt, és meg is érettem, mivel a főnöke így is nyögve-nyelősen engedte el erre a hétre és még a következő két hétre. Emberhiány volt a cukrászdában és eléggé nehezen tudta megoldani Jin pótlását. Csupán egy alkalmazottja volt még, aki így is túlórázni szokott, és párom eléggé rosszul érezte magát, hogy miatta megy nehezen a bolt. Amikor készülődött, elköszönt kislányunktól, majd az ajtóhoz kísérve, egy csókkal búcsúztam el tőle. Eléggé nehéz volt elengedni, hiszen az elmúlt héten végig együtt voltunk és furcsa volt, hogy nem volt mellettem. Néztem, ahogy sétál lefelé a lépcsőn, majd kilépve a folyosóra, figyeltem, amint az utcán bolyongott és eltűnt a szemem elől. Hyuna, itthon maradt velem, mivel iskola még nem volt, de tudtam, hogy még van elintézni való dolgom, így elvittem magammal. Már rég el kellett volna intéznem, hogy anya házát átnézzem, mi is az, amire esetleg szükségünk lesz-e vagy, mi az, amit kidobhatunk. Így kislányommal, beszálltunk anya kocsijába és átmentünk a város másik végébe, ahol anya élt. Kicsit összeszorult a gyomrom, ahogy egyre jobban közeledtünk, de elnyomtam magamban minden pánikot, mert nem akartam kislányom előtt gyengének mutatkozni, ahogy azt sem, hogy ismét olyan állapotba kerüljek, amibe nem akartam. Nagy levegőt véve szálltam ki Hyuna-val a kocsiból, ahogy megálltunk a hát előtt. Furcsa volt úgy belépni oda, hogy senki sem fogadott és ezt kislányom is érezte. Néma csend volt, minden pontosan ott volt, ahol hagyta mielőtt még kórházba került volna. A múltkori látogatásom óta nem járt itt senki, minden mozdulatlan volt, ahogy eddig is.
   Lassan lépdeltem befelé, alaposan végigjárva minden helyiséget. Hyuna-t a saját szobájába küldtem, hogy ott szedje össze azokat a cuccait, melyeket haza akar hozni és mik azok melyekre semmi szüksége nincsen. Egy pillanat alatt tűnt el és már neki is látott a feladatának, míg én legelőször az én szobámba mentem, majd anyáéba. Azért a sajátommal kezdtem, mert tudtam, hogy azzal gyorsan végezni fogok, hiszen rengeteg olyan ruhám volt ott, melyet csak itt hordtam vagy éppen már annyira kinyúltak, hogy használhatatlanok. A ruháimat egy hatalmas zacskóba raktam össze, ami meg is telt pillanatok alatt, mert talán van olyan felsőm, ami talán megtetszik Jin-nek és meg szeretné tartani magának. Minden könyvemet, ami a polcon volt, eltettem egy dobozba, mert ezekre biztos szüksége lesz kislányomnak, és hátha kedvet kap valamelyikhez. Az összes kis kacatomat, amiket gyűjtögettem, eltettem, de ami törött volt, azt kidobtam, de az emléke örökre megmarad. Gyorsan haladtam a saját cuccaimmal, míg végül anya szobájába nem mentem. Kissé nehezen, de bejutottam rajta, és nem azért, mert az ajtó nem akart nyílni, hanem fel kellett magamat készíteni arra, hogy mennyire nehéz is lesz ott lennem. Ahogy beléptem, ismételten odaképzeltem anyát, amint az ágyon ült és a zoknikat pároztatta, vagy csak mosolyogva intett nekem. Rettentően hiányzott. Még mindig nehezemre esett elfogadni a tényt, hogy soha többé nem ölelhetem magamhoz, de tudtam jól, hogy sokkal jobb helyen volt, boldog és vigyázz ránk. Sóhajtva mentem az asztalához, ahol néhány közös fényképünk ékeskedett, megannyi emlékkel együtt. Az első kép, az esküvőjükön készült. Anya gyönyörű volt, ilyenkor már a szíve alatt hordozott, és látszott rajta és apán is, hogy rettentően boldogak. A második képen már hárman szerepeltünk, amikor hazajöttünk a kórházból. Apa szülei meglátogattak minket és ők is készítették a fényképet. Semmire sem emlékszem belőle, de az érzés, hogy velük voltam, megmaradt. A harmadikon, Minhie és én szerepeltünk, az esküvőnkön. Gyönyörű volt. Az ágyra ülve fogtam kezembe a képet és óvatosan végighúztam rajta ujjamat. Még a mai napig érzem, ahogy Minhie-t a karjaimban tartottam azon a napon. Éreztem, hogy az érzéseim egyre jobban átvették rajtam az uralmat, de nem akartam elgyengülni. Visszahelyeztem a fényképet, és az utolsóra pillantottam. Öten voltunk rajta. Apa, anya, Minhie, Hyuna és én. Kislányunk itt fél éves lehetett, ha jól emlékszem a születésnapomon készült a fénykép. Családi összejövetel volt, és valaki lekapott minket. A kezembe véve a tárgyat, a kezeimet a térdemen pihentetve, hajoltam előre és csak meredtem az arcokra. Először apa, aztán Minhie, most meg anya.. Mindenkit elveszítek. Automatikusan nyúltam a zsebembe és halásztam elő telefonomat, amint a kezembe került, egyből tárcsázni kezdtem a fülemhez emeltem a készüléket és vártam. Vártam, hogy felvegye.
   - Nam..? - szólt bele egyből.
   - Ne haragudj! Tudom, hogy dolgozol, csak annyira... - akadtam meg egy pillanatra. - Annyira fáj... - éreztem, ahogy kezdenek a könnyeim előtörni.
   - Nam, mi a baj? Történt valami? - kérdezte aggódva. A háttérből hallani lehetett, amint kiment a tömegből, hogy rendesen halljon.
   - Itt vagyunk anya házában és.. Néztem a képeket és... Mindenkit elveszítettem, aki csak fontos volt számomra. Először apa, aztán Minhie, most meg anya... Legközelebb melyikőtöket veszítem el? Mind a ketten el fogtok tűnni az életemből? - tettem fel a kérdéseimet. - Nem akarom, hogy megismétlődjön ez, Jin!
   - Nam, tudod jól, hogy ez nem fog megismétlődni. Egyszerűen csak.. Túlságosan friss az élmény, hogy feldolgozd. Menjetek haza Hyuna-val, nézzetek filmet. Nem is. Holnap jön az osztályod a pontszámok miatt. Menjetek és vásároljatok be. Jó? Az eltereli a gondolataidat, meg minden.
   - Jó - töröltem meg szememet, mielőtt még könnyeim eleredtek volna.
   - Tudod adni kicsit Hyuna-t?
   - Persze - elemeltem fülemtől a készüléket és szóltam kislányomnak. Egyből ott is termett és beszélni kezdett párommal. Amíg ők beszéltek, addig én megpróbáltam a fényképeket úgy eltenni, hogy ne essen bajuk, meg én se törjek ki sírógörcsben. Lassan visszakerült hozzám a telefon, majd megfogva az eddig összeszedett cuccokat a kocsihoz vittük és elhajtottunk a legközelebbi áruházba. Hyuna kiválasztotta a legnagyobb bevásároló kocsit és már suhantunk is befelé. Eléggé kevesen voltak, hiszen hétköznap volt és ráadásul dél, ilyenkor az emberek javában dolgoztak, de ez minket nem zavart. Körbejártuk az üzletet, róttuk a sorokat, míg végül másfél óra után, mindent összeszedtünk, amit csak akartunk. A vacsorának valót is beszereztük, egy-két nasit is becsempéztünk. A kocsiba ülve, hazaindultunk, majd otthon jól megpakolva kezeinket, kétszer fordulva hordtuk fel a cuccokat, majd pakoltuk el őket. Útközben vettünk ebédnek valót is, azt szépen a mikróba tettem, hogy megmelegítsem.
   Innentől kezdve itthon szorgoskodtunk, takarítottunk és egy kisebb meglepetéssel vártuk páromat haza. Nem terveztünk nagy dolgokat, de Hyuna annyira lelkes volt, hogy egészen addig nem lehetett lelőni, míg meg nem hallottuk, hogy a zár kattan. Mosolyogva indultam el a vendégünk felé, aki kissé fáradtan, de viszonozta gesztusomat, majd elé lépve nyomtam egy csókot ajkaira. Vigyorogva álltam előtte, már semmit sem lehetett érzékelni a korábbi rosszkedvemből, és ezt ő is észrevette. Mögéje léptem, eltakartam szemeit és úgy vezettem az étkezőbe, ahol kislányunk már nem bírt magával. Amint meglátta az idősebbet, már pattant is fel a székre, hogy egy magas legyen oppa-jával. Elvettem kezeimet Jin szeme elől, így elé tárulhatott a kis meglepetésünk. Nem volt nagy dolog, csak összedobtunk egy kis vacsorát neki, finom desszerttel együtt. Egyből magához ölelte kislányunkat, akinek mosolya levakarhatatlan volt, és nagyon örült annak, hogy másnak örömet szerezhetett. Amikor rajtam volt a sor, Jin hatalmas mosollyal az arcán borult karjaimba és szorosan bújt hozzám. Elhebegett vagy ezer köszönömöt, míg végül sikerült az asztalhoz ülnünk. Elfogyasztva a vacsorát, majd összeszedtem a koszos tányérokat és edényeket, addig Hyuna fürdeni ment, Jin pedig a desszertet fogyasztotta. Mosolyogva mosogattam el az edényeket és tányérokat, többször páromra sandítva, aki különböző módon vezette a villán lévő süteményt ajkai közé. Enyhén utalva egy-két dologra, mire csak kuncogva ráztam a fejemet. Nem bírtam elhinni, hogy tényleg ilyeneket csinált. Konkrétan úgy éreztem magamat, mint egy szerelmes tini, úgy viselkedtünk.
   Amint kislányunk végzett a fürdéssel, Jin gyorsan elköszönt tőle és befoglalta a fürdőt. Hyuna-t gyorsan lefektettem, majd befejeztem a mosogatást és a pakolást. Mire végeztem párom is végzett, egy szál törölközővel a derekán baktatott ki a fürdőből, majd sietett a hálóba, nehogy valami meggondolatlan dolgot tegyek. Gyorsan elpakoltam a maradék dolgokat, majd a fürdőbe vetettem magamat, hogy minél előbb Jin mellett lehessek. Életemben nem tudtam le még ilyen gyorsan egy dolgot sem, egy törölközőt a derekamra tekertem, majd lekapcsolva minden lámpát haladtam a szobánk felé. Az ajtót gondosan becsuktam magam mögött, a szekrényhez mentem, hogy előhalásszam az alvó cuccomat, magamra kaptam azt, közben pedig végig magamon éreztem Jin várakozó tekintetét. Eléggé meleg volt, így csak egy alsót és egy pólót kaptam magamra, majd az ágyba másztam, de amint ezt megtettem párom már közeledett is felé, majd döntött el az ágyon. Ajkaink egyből összeolvadtak, és hívtuk a másikat egy hihetetlenül hosszú csókba. Kezeim egyből derekára siklottak, és húztam egyre jobban magamhoz. Egy pillanat alatt ültem fel, így az ölemben helyezkedett el lovagló ülésben. Éhesen tapadt ajkaimra és ölelt egyre jobban magához, miközben kezeim felfedező útra indultak testén. Éppen alhasát simogattam és már tértem volna lejjebb, amikor is elvált ajkaimtól.
   - Neh - sóhajtotta lehajtott fejjel.
   - Valami baj van? - kérdeztem és egyből elvettem onnan kezemet.
   - Nincsen, csak.. - harapta be ajkait. - Nem arról van szó, hogy nem kívánnálak, mert nagyon is kívánlak, csak.. most nincsen kedvem hozzá.. Ne haragudj, kérlek! - nézett a szemeimbe sajnálkozóan.
   - Nincsen semmi baj - simogattam meg arcát és egy csókot loptam tőle.
   - De ezt a csókot mindenkor akarom - tapadt ajkaimra vissza és szorosan simult hozzám. Csupán csókoltuk egymást perceken keresztül, majd egymás karjában tértünk nyugovóra.

   Másnap reggel boldogan ébredtünk egymás mellett, mintha a tegnapi nap feledésbe merült volna. Közösen megreggeliztünk, majd egy csókkal búcsúztam el páromtól, amikor a munkába indult. Még mindig nehéz volt elengedni, de vissza kellett szoknom a gondolathoz, hogy nemsokára nekem is dolgozni kell, így nem itthon fogok ülni és várni, hanem majd csak este látjuk egymást. Rendet raktam a konyhában, majd Hyuna-val karöltve elindultunk a postára, hogy néhány csekket befizessünk, meg a bankba is be kellett ugornunk a régi lakásunkkal kapcsolatban. Még a múlt havi pénzzel elmaradtam, de közbejött a tűz, így engedtek egy kis halasztást, de tovább nem húzhattam. Elintéztünk minden dolgot, majd hogy ne csak a házban legyünk, elmentünk egy nagyot sétálni. Kislányom mosolyogva sétálgatott mellettem és boldog voltam, hogy ilyennek láthatom, aztán megpillantottam a kis medált a nyakába. A medál, amit a születésnapjára kapott tőlem. Két kis kép, az egyiken mind a hárman rajta vagyunk a másikon pedig Minhie. Pontosan emlékszem rá, amikor csináltattam, és a pillanatra, amikor megkapta. Nagyon örült neki és azóta is hordta, ami nagyon sokat jelentett nekem. Ahogy sétálgattunk, eltévedtünk a cukrászdához, ahol Jin dolgozott, és meglepetésképp bementünk hozzá. Amint meglátott minket, felderült az arca és jelezte, hogy egy perc és jön hozzánk, addig üljünk le. Az egyik sarokban foglaltunk helyet, Hyuna vigyorogva figyelte Jin-t, akit én is néztem. Mióta csak leültünk le nem tudtam venni róla a tekintetemet, talán azért figyeltem ennyire, mert holnap délelőtt elutazik és hiányozni fog. Egy nappal előrébb hozta az utazást, mert a nagyijának így sokkal könnyebb, mert aznap a városban lesz és akkor már ott találkoznának. Láttam Jin-en, hogy menni akar, de nem akarja, hogy szomorúak legyünk, amiért előbb kell elmennie. De megnyugtattuk Hyuna-val, hogy menjen nyugodtan, hiszen régen látta már a nagyiját, aki biztos nagyon fog neki örülni.
   Hyuna többször megpiszkált, hogy ne bámuljam ennyire páromat, de nem tudtam nem bámulni őt. Vonzotta a tekintetemet. Egyre jobban bizonyosodott be, hogy egy szerelmes tini volt, mintsem egy érett felnőtt férfi, de ez egyáltalán nem zavart. Újraéltem mindent, amit Minhie-vel is átéltem, de ez sokkal mélyebb volt. Furcsálltam is, hiszen Minhie a feleségem volt, akitől egy csodálatos kislányom is volt, de mégis.. mélyebbnek éreztem ezt a kapcsolatot Jin-nel, mint azt. Nem tudtam megmagyarázni miért, de így éreztem és tudtam, ez egyáltalán nem rossz, hogy így vélekedek. Egy-két perc elteltével megjelent párom, egy epres shake-kel és egy forrócsokival. Lerakta elénk az italokat, majd egy széket odahúzva leült hozzánk. Faggatta Hyuna-t, hogy mit is csináltunk meg minden ilyesmi, miközben a kezemet fogta az asztalon, ez pedig bőven elég volt nekem. Nem tudom mennyi ideig beszélgettünk, de vissza kellett mennie dolgozni, így egy gyors puszit nyomva Hyuna és az én arcomra, hagyott ott minket és mondta, hogy ma kicsit később ér haza, aztán már el is tűnt a szemünk előtt, ahogy belépett a konyhába. Kislányommal még ott maradtunk egy kicsi, elfogyasztotta az italát, majd kifizetve őket indultunk haza.
   Otthon előszedtük azokat a cuccokat, amiket anyától elhoztunk és elkezdtük válogatni őket. Először Hyuna ruháit nézegettük át, majd rakosgattuk el őket a szekrényébe, mindenféle kis csecse-becséjét elhelyeztünk a polcain, nagyjából egy óra múlva, úgy nézett ki a szobája, mintha új lenne. Most már mindennel rendelkezett kislányom, egy gyors takarítást is végeztünk a kis birodalmába, aztán az én cuccaim következtek. Eléggé vicces volt, amikor Hyuna a magasba emelt egy kicsit már kinyúlt felsőmet, majd magára vette, konkrétan eltűnt benne. Mosolyogva fényképeztem el, amint a felsőm szinte a bokájáig ért, az ujjai pedig a könyökéig, és így flangált a lakásban. Hatalmas boldogságot okozott, csak ezzel az apró kis tettével, mert így megbélyegezte a mai napomat. A fényképeket, melyeket elhoztam az ágyra helyeztem, és mielőtt azoknak megtalálnám a megfelelő helyett, kipakoltam a ruháimat és amikre úgy gondoltam, talán Jin-nek tetszene, azokat az ő részére tettem. Amint a ruháim kipakolásával végeztem az ágyra néztem és nem láttam ott egy fényképet sem, kissé kétségbeestem, hiszen tisztán emlékeztem, hogy odatettem őket. Már szólni akartam Hyuna-nak, mikor bejött a szobába, megfogta a kezemet és kihúzott a nappaliba. A kanapé mögött megállított és előre mutatott, a tévé alatti kis szekrényre, aminek nekitámaszkodtam, amikor az osztályom meglátogatott. A szekrény tetején öt fénykép sorakozott fel, abból négy volt az, amit anyától hoztam el, az ötödik viszont teljesen ismeretlen volt számomra. Közelebbről megnéztem a fényképet és csodálkozva tanulmányoztam. A fényképen Jin és én szerepeltünk, amint a tengerparton álltunk. Ez csak a múlthéten készülhetett, de egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy valaki fényképezett volna. Kérdően néztem kislányomra, aki csak hatalmas vigyorral az arcán rázta a fejét, hogy ő aztán nem fog mondani sem. Szóval titkolóznak előttem. Mosolyogva öleltem magamhoz, kis csillagfényemet, majd folytattuk a rendrakást, hiszen estére jönnek a tanítványaim, és nem rumlival akarom őket fogadni.
   Este hét felé járt az idő, a diákjaim lassan kezdtek beszállingózni hozzánk, de egy valaki még mindig hiányzott, még pedig Jin. Írtam már neki, hogy mikor fog hazajönni, de nem válaszolt rá. Igaz, mondta, hogy kicsit később fog hazaérni, de már este volt és sehol sem volt. Kezdtem aggódni, a diákjaim is látták rajtam ezt, így próbáltak kicsit lefoglalni, hogy ne idegeskedjek állandóan. Lassan teltek a percek, jól elvoltam a diákjaimmal, beszélgettünk, hogy ki hova akar menni, esetleg változott-e azóta a megérzésük a felvételivel kapcsolatban, de mind határozottan állították, hogy fel fogják venni őket. Hyuna, remekül elszórakozott a lányokkal, kik lelkesen hallgatták, nem tudom mit mesélhetett nekik, de eléggé jó mesélőkével áldotta meg az élet, így nem féltettem. Elérkezett a pillanat, amit mindannyian vártunk, mindenki a telefonját leste, vártuk, hogy megszólaljanak és jelezzék, hogy sikerült minden, amikor is nyílt a bejárati ajtó. Hyuna és én egyszerre kaptuk oda a fejünket, és egy eléggé fáradt, lihegő Jin-t pillantottunk meg. Kislányunk egyből odasietett hozzá, ahogy én is elindultam, elnézést kérve az éppen velem beszélgető diákoktól.
   - Mi történt Jin oppa? - kérdezte Hyuna, ahogy aggódva figyelte az idősebbet, aki nagy levegőket vett.
   - Shemmi - mondta sóhajtva, ahogy kapkodta a levegőt.
   - Jin, miért kapkodod a levegőt? - léptem elé és megfogtam kezét.
   - Sajnálom..
   - Mit sajnálsz? - kérdeztem értetlenül.
   - Sajnálom, hogy késtem.. Megígértem, hogy csak kicsit késem, de már este nyolc is elmúlt, és én csak most toppanok haza.. Sajnálom, csak valaki rosszul lett záráskor és mentőt kellett hívnunk hozzá, aztán a kórházban is őrültek háza volt, a mobilomat a cukrászdába hagytam, így írni sem tudtam neked, aztán pedig siettem, hogy minél előbb itthon lehessek. Kérlek, ne haragudj rám! Tegnap is visszautasítottalak most meg.. - és ez volt az a pillanat, amikor elhallgattattam. Lágyan hajoltam rá ajkaira és beléje fojtottam minden egyes szót.
   - Örülök, hogy itthon vagy - suttogtam ajkaira, amikor kissé elváltam tőle. Elmosolyodtam, ahogy döbbent arcát megpillantottam, majd kezét megfogva húztam beljebb, miközben Hyuna ott volt mellettünk. Azoknak, akik nem ismerték még Jin-t, bemutattam, majd elengedtem, hogy átöltözhessen, miközben visszatértem diákjaimhoz, akik közül páran a fényképeket nézegették a kis szekrényen.
   - Ez itt Nam tanár úr? - kérdezte valaki, mire odakaptam a fejemet. A második képre mutattak, ahol még egyáltalán nem így néztem ki.
   - Igen - mosolyogtam nagyban. - Ők pedig a szüleim. A következőn, a néhai feleségem, Hyuna édesanyja látható, Minhie. Aztán, az egész családom, az utolsón pedig a párom és én - vigyorogtam, ahogy magam elé idéztem minden pillanatot.
   Újabb percek teltek el, már egy-két diákom megkapta a várt üzenetet, hogy felvették és párom is felbukkant a hálóból. Egy melegítőnadrágot viselt, az egyik kinyúlt felsőmmel, amit ma raktam be a ruhái közé. Mosolyogva húztam magamhoz és láttam arcán, hogy még mindig zavarba tudom hozni az ilyen kis pillanatokkal. Sorra kérdeztem meg mindenkit, hogy ki kapott üzenetet és ki nem, míg odáig el nem jutottunk, hogy mindenkinek ott virított a mobiljában a "Felvették" üzenet. Hihetetlenül boldog voltam, ahogy a diákjaim is. Még beszélgettünk percekig, talán fél tíz felé járhatott az idő, mikor hazafelé kezdtek szállingózni a gyerekek. Szomorúak voltak, hogy már nem osztályba jártak, de megnyugtattam őket, hogy az osztálytalálkozókon találkozunk és ott újra együtt leszünk. Mikor az utolsó diákom is távozott, elkezdtem rendbe tenni a konyhát és az étkezőt, mert egy ici-pici rumli azért társul egy osztályhoz. Minden maradékot eltettem és a tányérokat is elmosogattam, amikor megéreztem, amint valaki hátulról átölelt.
   - Hyuna szeretné kérni a jó éjt pusziját. Ezt befejezem addig - suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott arcomra.
   - Rendben - fordultam felé és egy lágy csókot leheltem ajkaira. Túlságosan csábító volt, mert alig bírtam eltávolodni tőle. Végül csak elengedtem és kislányom szobájába vettem az irányt, ahol már a takaró alatt várt kis csillagfényem. Mosolyogva adtam neki egy puszit homlokára, majd vártam, hogy elaludjon, aztán halkan becsuktam magam mögött az ajtót és hagytam aludni. A konyhába vettem az irányt, de már nem találtam ott senkit sem, így a hálóba mentem, mert sejtettem, hogy ott várt párom. Ahogy beléptem Jin egyből rám kapta tekintetét, amint a szekrény előtt állt és nézegette a ruhákat.
   - Miért vannak a pólóid nálam? - kérdezte, ahogy az egyiket ki is vette.
   - Mert nekem nem kellenek és gondoltam, te szívesen elhordod őket, ahogy azt ma is tetted - kacsintottam rá.
   - Ez túl kedves tőled - mosolygott, majd visszahelyezte a felsőt a helyére, miközben én közeledtem feléje. Megálltam mellette, mire felém fordult és ajkaimra tapadva kezdett az ágy felé terelni. Amint lábam a bútorba ütközött, rá is döntött, majd mászott felém, egy pillanatra sem vált el tőlem. Tegnap is így kezdtük, de mégis más volt az egész, ebből is tudtam, hogy ma este nem fogunk leállni. Vadul falta ajkaimat, ahogy én is az övéit, közben pedig feljebb csúsztunk az ágyon. Kezeimet derekára helyeztem, úgy húztam még inkább magamhoz. Egy másodperc alatt ültem fel, így az ölembe került, lábai derekam két oldalán, lovagló ülésben. Kissé megemelkedve vele, helyeztem lábaimat fenekem alá és tovább faltam édes ajkait. Kezemmel lassan simogattam oldalát, kezem többször betévedt az anyag alá és selymes bőrét kényeztettem. Egyre vadabbá váltunk, ő is erőteljesebben markolászta tincseimet, miközben én kezeimmel már combját markolásztam, vagy éppen fenekét.
 Már készültem, hogy levarázsoljam felsőjét, mikor is elvált tőlem és hanyatt vágódott az ágyon. Kissé értetlenül néztem rá, majd végignéztem rajta. Szemeiből sugárzott a vágy, hogy végre megkaphasson, ajkai vörösen izzottak az előbbi csókcsatánktól, mellkasa gyorsan emelkedett, pólója pedig kissé felcsúszott, így belátást kaptam lapos, izmos hasára. Kezemet lassan vezettem fel combjáról hasára, onnan pedig mellkasára, ahogy feljebb toltam a felesleges anyagot. Érintésemre feljebb emelte csípőjét, ahogy egyik kezével a takarót markolta a másikkal pedig az enyémet fogta. Hangos sóhajok hagyták el ajkait, ahogy hasát kezdtem el csókolgatni, egy négyzetmillimétert sem hagyva ki. Végül csak feljutottam ajkaihoz, amiket tovább faltam, miközben kezdem egy pillanatra sem állt meg.
   - Szeretlek - suttogta, amikor kis levegőhöz jutott.
   - Én is szeretlek - hajoltam vissza ajkaira és kezdtem megszabadítani felsőjétől.

   Másnap kissé nehézkesen keltünk mind a ketten, de szerencsére Hyuna kihúzott minket a ágyból, így nem aludtunk tovább. Nem lett volna jó, ha ma késve indulnánk el, mert akkor szoktak a bajok lenni. Jin, már tegnap összepakolt magának, így csak egy-két dolgot már csak a táskája tennie. Amíg ő pakolt, addig összedobtam egy kis reggelit mindannyiunknak, amit közösen fogyasztottunk el. Túlságosan teltek a percek, így már indulnunk is kellett. Levittem párom táskáját a kocsiba, majd megvártam, hogy ők is megérkezzenek, így elindultunk. Mielőtt még a reptérre mentünk volna, gyorsan elugrottunk a cukrászdába, hogy felvegyük párom telefonját, de utána már egyenesen a reptérre igyekeztünk, hiszen nem akartuk, hogy Jin lekésse a gépét. A kocsiban néma csend volt, egyikünk sem akart elválni, tudtuk jól, hogy nem örökre megy el, de mégis olyan érzés volt. Hyuna nagyon szomorú volt, amiért Jin elutazik, de tudta jól, hogy nemsokára hazajön hozzánk. Egész úton fogtam párom kezét, szorongattam és azt kívántam bárcsak ne menne el, de ezt nem tehettem.
   Lassan érkeztünk meg a reptérre, találtam egy közeli parkolóhelyet, majd leállítottam a motort. Hyuna már kiszállt a kocsiból, és Jin is készült, hacsak meg nem fogtam volna a csuklóját és rántottam volna magamhoz egy hosszú csókra. Lágyan martam ajkaira, és hosszabbítottam még jobban a csókot, a megszokottnál is tovább. Nem akartam elengedni, de marasztalni sem akartam. Nem láncolhattam magamhoz, mert nekem úgy tartotta kedvem. Hiányozni fog, de meg fogok birkózni vele.
   - Bocsánat - mondtam, amikor elváltam tőle és lehunytam szemeimet. - Csak... ezt bent nem tehetem meg.
   - Olyan buta vagy néha - hajolt vissza ajkaimra és most ő volt az, aki elmélyítette a csókot még inkább.
   Csókunknak kislányunk sértődött hangja vetett véget, amiért mi bent voltunk a kocsiba, ő meg kint várt ránk. Mosolyogva szálltunk ki a járműből, majd párom cuccait megfogva indultunk befelé. Megkerestük a megfelelő kaput, és még egy perc sem telt el, de már szólították befelé az utasokat. A szívem szorult össze a hangtól, aki hívta páromat, mert nagyon nem akartam elengedni. Mintha Jin, megérezte volna aggodalmamat, hozzám lépett és megölelt. Szorosan bújt hozzám és arcát nyakamba temette.
   - Nemsokára visszajövök - suttogta fülembe, majd egy gyors puszit nyomott arcomra. Elhúzódott tőlem, majd Hyuna-hoz leguggolt és magához ölelte a törékeny kislányt. - Vigyázz magadra, és a papára is - kacsintott kislányomra, aki mosolyogva bólogatott. - Jók legyetek - vette vállára táskáját, majd elindult a kapuhoz. Bemutatta jegyét, sétált befelé, majd mielőtt még eltűnt volna szemünk elől, még utoljára visszanézett ránk, mosolyogva és integetett, míg a folyosó el nem lepte őt. Nehezen integettem vissza neki, majd amikor már nem láttam, megfogtam Hyuna kezét és az egyik kis hídhoz vezettem, ami alatt szoktam elhaladni az utasok a gépekhez. Megálltunk annak a közepén és onnan kémleltük páromat, hogy még egyszer láthassuk. Csak néztem minden egyes utast, de nem láttam sehol. Már kezdtem félni, hogy nem fogom látni, egészen addig, míg Hyuna meg nem szólalt mellettem.

   - Jin oppa!!! - üvöltötte párom nevét, hogy meghallja a hangzavarban. Követtem kislányom tekintetét, míg meg nem akadt egy mosolygós férfi arcán, aki nagyban integetett nekünk. Visszaintettem neki, egészen addig, míg el nem tűnt szemem elől, de az, amit utoljára láttam felért mindennel.
   Mielőtt még eltávolított volna minket egymástól a távolság, egy szót tátogott el, majd mosollyal az arcán ment a gépéhez. A szó pedig nem volt más, mint a "Szeretlek titeket". És tényleg elment...